Irodalmi Szemle, 2013

2013/9 - Szászi Zoltán: Fagyos rágógumi, érkező nő (novella)

S ZÁS Z I ZO L T Á N

FAGYOS RÁGÓGUMI,

ÉRKEZŐ NO

Amnyi haszna volt a harmadik hete ostromló télnek, hogy egyszerűbben tudtam felszedni a vonatból kiszállók szájából az érkezést bejelentő telefonáláskor kiköpött rágógumikat. Megkeményedtek a fagyos betonra érve. Soha nem mértem le, hány méter hosszú lehet a peron. Egy oda-vissza seprés hétszáz-nyolcszáz mozdulat lehet - ezt úgy kell csinálni, ha nem akarsz végtelenül elfáradni, hogy vállból indítasz, balra egyet csapsz, jobbra visszahúzod, kupacra halmozod tízlépésenként a cuccot, visszatérsz, lapátra kapod, be a fekete hullazsákszerű gyűjtőbe, onnan meg a peron végén a fedeles kukába. De hát minek ezt mérni, mikor az Idő jön, meg megy is, a vonatok is mennek, meg jönnek. Betéve tudom már a menetrendet, a változásokkor maximum két napig tart, míg beidegződik, ahogy a fáradt hangú bemondók monoton hangon arról értesítenek, hogy éppen a Balkán, vagy Moszkva, netán Varsó, a sörszagú Prága, vagy csak innen, Hatvan, Miskolc, Balassagyarmat, Nyíregyháza, Tokaj vagy Debrecen felől mi érkezik. Mi érkezne? IC, EC, helyközi, mindegy, mi érkezik, mindegy, mi indul. Ez a Keleti. Okádják az utasokat a szerelvények, mindegyik után legalább harminc rágógumi. Ez a munkám. Élek. Itt élek. Élek-e. Ez a szabadság? Nem tudom.

Napi három adag étel, egy doboz sör, 11 szál cigaretta, nyolc óra alvás, fél óra gyalog be, műszak után haza negyven perc. Ennyi az élet, éledek, hatódok, haladok, éle- medem. Fáradok már. Sok a negyvenperces utazás. Hazáig. Az a Szállás. Ágy, asztal, ablak, négyszögek. Fehér, minden, kint, bent. Mint a tél. Ami legalább segít felszedni a rágógumikat. Mindig Huzat van. Fent és lent. Aluljárók felé, vágányok felé. Mindig fáj a fülem, hiába rakom tele vattával. Bennem is mindig huzat van. Mindent kivisz, mindent kisöprök. Tiszta vagyok, egyszerű. Hajó a huzatom, ha lehúzok egy liter sangriát, minden jó. A peron végén, szélárnyékban. Ott az Árnyék. Ha ott állok, mintha a sínen feküdne az árnyékom. Itt bújok percekig, ha nagyon nagyon van, azaz ha kivagyok. Néha emlékek. Azok buknak ki. Rám. Rámák. Keretek. Kerítések. Nagyfater sírja vagy ahogy az anyám szilvalekvárt főz, a húgom homokba pisil. Apámról nincs kép. Nincs apám.

Az éjszaka nehéz mindig. Télen nagyon. Kérdéses napszak. Ilyenkor az Érkező kevés, Induló alig. Dermedt galambok szöknek be. A vágányok felőli oldalról. Idegesítenek. Végigszarják a peront. Repülő patkánynak hívom őket, na meg a napraforgóhéj. A legutálatosabb anyag a világon. Fél zsákot szórnak szét. Ha focimeccs van, többet is.

Nemzetközi eurocity vonat késik, a taxisok álmosak, nincs kereslet, hideg van csak. Gyenge, csípős szél. Cipőkön behordott, dermedő latyak. Tébláboló fékvizsgálók, sár55