Irodalmi Szemle, 2013

2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Németh Zoltán: Sorozatgyilkosság a Parnasszus tövében (Orbán János Dénes Sándor vagyok én is... című kötetéről)

Amilyeneket Orbán János Dénes is megpróbált imitálni. (Mai napig emlékszem arra a jelenetre, amikor az Irodalmi Jelen ötéves évfordulóján OJD a Sándor vagyok én is... című rovat dilettáns szövegeiből olvasott fel a közönségnek, és a szűnni nem akaró röhögés nyomán némiképp tréfásan, némiképp méltatlankodva jegyezte meg: nagyobb sikerem van, mintha a saját szövegeimet olvasnám fel.) És akkor felmerül a harmadik nyugtalanító kérdés: vajon a dilettáns szöveg imitálása dilettáns szö- veg-e? És ha nem, akkor azért, mert gyenge imitáció, vagy valami más ok miatt? Talán a dilettáns nyelvhasználat magas fokon, tudatosan és a következetesen végigvitt nyelvi logikája az, ami distanciát jelenthet dilettáns szöveg és annak imitációja között.

Mint már említettük, a posztmodern irodalom egyik fontos stratégiája az irodalmat nyelvjátékként gondolja el, s ebből a szempontból a dilettáns szövegekre jellemző nyelvhasználat is kiaknázandó lehetőség. Ráadásul a posztmodern irodalomnak ez a stratégiája az ironikus-parodisztikus megszólalásformák sokaságát alakította ki, s ehhez a szövegmunkához a dilettáns alkotásokra jellemző nyelvhasználati formák is jól jöttek. Különösen a nyolcvanas évek második fele és főként a kilencvenes évek volt ennek a(z általam areferenciális) posztmodernnek nevezett irodalomnak az uralkodó korszaka, amelynek nyelvi terét többek

GICCS- ÉS TRASH KULTÚRA

között Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Kovács András Ferenc, a fiatalabbak közül Varró Dániel, Csehy Zoltán, Gergely Edit, Mizser Attila, Vida Gergely, a Győréi Zsolt - Schlachtovszky Csaba szerzőpáros vagy éppen Orbán János Dénes szövegei alakították ki. A Sándor vagyok én is... ihletettségében is ennek a szövegalakítási módnak és nyelvhasználatnak az intencióit őrzi és viszi tovább.

A 2000-es évektől kezdődően azonban többek között Kemény István, Szijj Ferenc, Borbély Szilárd, Erdős Virág, a fiatalok közül Krusovszky Dénes, Csobánka Zsuzsa, Bajtai András és mások nyomán olyan új (általam antropológiainak nevezett) posztmodern stratégia jelent meg a magyar irodalomban, amely az alárendelt nézőpontoknak, a traumatizált (nemi, etnikai) kisebbségi identitásoknak és az önéletrajzi aspektusból elbeszélt történeteknek biztosít nagyobb nyelvi teret. Ebből a szempontból a Sándor vagyok én is... című kötet sokszínűsége, sokhangúsága ellenére is megkésett vállalkozásnak tűnhet, amely talán éppen ezért nem váltott ki számottevő kritikai aktivitást, ezért nem tudta megteremteni saját recepcióját.

(Orbán János Dénes: Sándor vagyok én is... Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy - Erdélyi Híradó Kiadó - Irodalmi Jelen Könyvek, Kolozsvár - Arad, 2012, 224 oldal)

43