Irodalmi Szemle, 2013
2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Mayer Kitti: Óvakodj a kerti törpétől! (esszé)
gondoskodnak, jelenlétükkel mesebeli világot varázsolnak a hátsókertbe. Persze, néha előfordul, hogy az aprócska lények megelégelik a kerti giccs fojtogató atmoszféráját és - egy kis segítséggel - világutazók lesznek, miképp az Jean-Pierre Jeunet filmjében, az Amélie csodálatos életében (2001) történt. Jeff Koonshoz hasonlóan egy másik alkotónál is a giccs mint eszköz jelenik meg. A svájci származású Philippe Starck, a kortárs design meghatározó alakja ugyan csak egyszer áldozott a giccs oltárán, de akkor a legismertebb giccstárgyhoz, az emlegetett kerti törpéhez nyúlt. A Napóleon és Attila névre keresztelt törpék színes, fekete és aranyozott változatban is elkészültek polipropilénből, és egy plusz funkcióval is kiegészültek: asztalként vagy ülőalkalmatosságként is használhatjuk őket. Már aki, hiszen Starck törpéi nem olcsó tucatáruk, hanem egy nemzetközileg is elismert designer termékei, melyeket egy ugyancsak elismert bútorgyártó cég - az olasz Kartell - forgalmaz, így áruk is borsosabb. No de, mi az a trash? És mégis mi köze a giccshez? Nem tudok mást tenni - eny- nyiben mégiscsak a kor gyermeke vagyok -, beírom ezt is a keresőbe. Szemétlerakók, szemeteskukák, osztályozatlan és szelektált hulladékhegyek jelennek meg a képernyőn. A sok lehangoló kép között azért akad néhány kedvemre való: például az, amelyiken egy erős fénnyel megvilágított szemétkupac egy egymásnak háttal ücsörgő emberpár árnyékát rajzolja ki a falon. De akad itt köztéri szobor, portré és női ruha is, mind szemétből. A trash önmagában valóban hulladékot jelent (vagy limlomot, vacakot). A művészeti ágak azonban felfedezték a benne rejlő lehetőségeket, így aztán önálló műfajok jöttek létre, mint például a trashfilm, a trash art, vagy a trash és a fashion (vagyis szemét és divat) szavak összevonásából keletkező trashion. Mindegyik műfaj s maga a trash jelenség is egyfajta szembehelyez- kedést jelent, hiszen a magas művészet szempontjából rendhagyó formaképzést és anyaghasználatot követ. Felrúgván a kőbe vésett szabályokat, a trash olyan alapanyagokat használ, melyeket egyébként (és a szó legszorosabb értelmében is) kidobnánk az ablakon. A jelenség, persze, nem új keletű, hiszen annak idején az Arte povera művészeti mozgalom képviselői is valami hasonlóval kísérleteztek. A legkézenfekvőbb példa Michelangelo Pistoletto, aki egy antik Vénusz-szobrot helyezett egy nagy halom rongy közé (1967-1974). Igaz, akkor annak még nem trash art volt a neve. A trash azért válhatott népszerűvé, kiváltképp az alkalmazott művészetek körében, mert a szemét által okozott környezetszennyezésre kínál alternatív megoldásokat. Ezek a projektek már nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem a társadalom számára is hasznosak kívánnak lenni. A New Yorkban élő, Sao Paulóban született művész, Vik Muniz a világ legnagyobb szemétlerakóját választotta munkája helyszínéül. Az ott dolgozók által kiválogatott, újrahasznosítható anyagokból hatalmas, háromdimenziós képeket készített, s a képek főszereplőivé magukat a munkásokat tette meg. Az ezekről készített fényképeket pedig kiállította, árverésre bocsátotta, és a kapott összeget a dolgozóknak adományozta. A projektről dokumentumfilm készült Waste Land címmel (2010).
