Irodalmi Szemle, 2013

2013/8 - Veres István: Dandaranda (regényrészlet)

VERES I S TVÁ N

D A N DA RANDA

(SZERELEM, BIZTONSÁG, KUTYÁK)*

A. szakítást persze rosszul időzítettem. Mivel a hazaérkezésem napján már nem volt energiám hozzá, aludni mentünk, én a nappaliban, Passiógyümölcs meg a hálóban. Gondoltam, majd reggel beolvasok neki. Fel is keltem nagy kómásan fél nyolckor, elindultam a fürdőszoba irányába, mert vizelnem kellett. A résnyire nyitva hagyott ajtó mögül megláttam, ahogy éppen zuhanyozik. Most is, mint mindig, tetőtől talpig behabozta magát. A kisebb-nagyobb habtornyok szánkáztak lefelé a hátáról a fenekére, meg a vállairól a combjain keresztül a lábfejére. Két perc elteltével azon kaptam magam, hogy én is szívesen végigzarándokolnám a habtornyok által megtett útszakaszokat. Végül elszántam magam és benyitottam.- Na, nem volt rossz nélkülem aludni? - nyújtottam oda neki a kék-fehér csíkos törölközőt. Nem szólt semmit, csak nézett zavartan, és elvette. A törölköző nemsokára a hideg és párás talajkőre pottyant. Legalább nem fázott a talpunk, miközben a végtagjainkat borító vizes hámszövetek az ablakmosó hangját utánozva egymáshoz dörzsölődtek.

Egyszer egy szőrös karú férfi a bicepszére ragasztott egy angoltapaszcsíkot. Néhány napig nyomogatta, piszkálgatta, de pár hét után már fel sem tűnt neki, hogy ott van a karján. A ragasztó, amivel készült, masszív volt és sűrű - a csíkot a zuhanyrózsából kirepülő vízsugarak sem tudták meglazítani. Eltelt pár hónap, a ragtapaszdarab felvette a fickó karjának színét, átnőtték a szőrök. Mire egyszer csak azt mondta valaki a tapaszosnak: vedd már le azt a szart, hát hogy néz ki. A polgár nem volt egy akaratbajnok - két ujjal összecsípte a csík egyik sarkát, és megpróbálta letépni. Fájdalmas folyamat vette kezdetét: hetekbe telt, amíg szegény le tudta kaparni magáról a ragasztós szövetdarabot, amely szinte már eggyé vált a bőrével.- Minek mondtad ezt el nekem? - kérdezte Passiógyümölcs hazaérkezésem harmadnapján fürdőköpenyben.- Mert ez is olyan, mint amikor két ember nem bír leszakadni egymásról. Összenőnek, mint a bőr meg a ragtapasz.- Ez egy rossz hasonlat - dobta magát a kanapéra. - Nem a szerelem tartja össze az embereket?- Van, aki ezt mondja. De a szerelemnél erősebb a megszokás. Ragaszkodunk ahhoz, ami van, és bár érezzük, hogy lehetne jobb, a meglévőt nem tesszük kockára.

* A szerző a mű megírásának idején az Emberi Erőforrások Minisztériuma Gion Nándor prózaírói ösztöndíjában részesült.

92