Irodalmi Szemle, 2013

2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Polgár Anikó: Poszeidon gyöngyszakálla (tanulmány)

A TITOKZATOS WEÖRES

ra is, mely a szöveget a görög-római mitológiához és elsősorban versformája révén Horatius költeményeihez köti. A vers előzménye egy egysoros („Fürdő gyöngyszakáll.”), melyet Weöres az Itáliában írt kéziratos kötetbe másolt be. Az egysorost Szigethy Gábor 1947-ben keletkezett rögtönzésnek tartja, mely egy 1935-ből származó előzményből indul ki, s melyet Weöres Amalfiban „továbbírt”8

A fogak tornáca című kötetben (1947) megjelent Mozgó mikrokozmosz, akár a kötet többi darabjai, az élményköltészettel való szakítás jegyében született, és a kozmikus harmónia megragadásának igényéből fakadt.9 Az alcím (Amalfi) a költeményt egy konkrét földrajzi helyhez köti, a főcím (Mozgó mikrokozmosz) pedig arra utal, hogy e konkrét helyen megtapasztalt valóság kicsiben, sűrítve az egész világmindenség képét mutatja. A verset a tenger látványa és a látottaknak az azokat rögzítő szubjektumtól való teljes elszakítása uralja. Rónay György szavaival akár „egykedvű, részvétlen kontempláció”-ról is beszélhetnénk,10 ha a kon- templációnak, a szemlélődésnek a lélekre kifejtett hatása nem lenne olyan feltűnően kiiktatva. A vers leíró, szikár és úgy tűnik, szándékoltan érzelemmentes; nem a szubjektum és a világ viszonyát, a világban elfoglalt helyét mutatja fel, hanem egy látszólag az embert érzelmileg nem érintő, anyagszerű mikrokozmoszt. Még a leírásba vegyülő gnómikus elemekben sem találkozunk a gnómákra és életvezetési tanácsokra jellemző második személyű megszólítással; a látottak egyes szám harmadik személyű rögzítésébe csak két érzelmi túláradást, a meglepetés zaklatottságát jelző felkiáltás vegyül: „S ott túl: mennyi vidék, hol soha semmi sincs! / s távol vagy közel egyre megy!”'1 Ez az elvontság, a keleti filozófiák hatására kialakított világképe, „individualizmus fölötti lírá”-ja12 jelentősen megkülönbözeti őt nemzedéktársaitól, akik nem is fogadták költészetét egyértelmű lelkesedéssel. Rónay György szerint Weöres költőként „belehajszolja magát az absztrakcióba: a valóságot nem a maga mivoltában, hanem bonyolult áttételekben, tükröződésekben véli csak magához és költészetéhez méltónak”.13

8 Szigethy Gábor (szerk.): Weöres Sándor titkai. Károlyi Amy és Weöres Sándor kéziratos verseskönyve 1947-1948. Budapest, 1993, Cserépfalvi. 121-122.

9 Vö. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Weöres Sándorról. Budapest, 1983, Szépirodalmi. 95.

10 Rónay a kifejezést nem a versek, hanem Weöresnek A teljesség felé címűprózakötetekapcsánhasználja. A megjelölésben mindenképpen van valami ironikus, illetve a keleti misztikától való viszolygás. Vö. Rónay György: A teljesség felé? (Jegyzetek Weöres Sándor költészetéről). Vigilia, 12 (1947/8). 494-501. Az idézet helye: 495.

11 Weöres Sándor: i. m. 486-487.

!’ Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor. In Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945- 1975, 11/1. A költészet. Budapest, 1986, Akadémiai. 333-362. Az idézet helye: 334.

Rónay: i. m. 496.

51