Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
Oleg Pavlov ROBBANTÁS (II.)* * A.tlagos életet élni - dolgozni, sétálni, feküdni, járkálni, aludni és ehhez hasonlók - és egy speciális naplóba feljegyezni a kellemetlen tünetek jelentkezésének körülményeit és idejét. Ez a feladata. Az új. A fő feladata. Ebből az orvosi szobából más emberként jött ki, olyan emberként, aki instrukciót, figyelmeztetést kapott, de főleg - feladatot. A nap huszonnégy órájában élni a megszokott életét, de valahogy elölről kezdve - ez lett most a célja. Igen, igen, a célja, miközben lélektelen kis műszerek tartják megfigyelés alatt, amelyeket magán kell viselnie, és ahhoz sincs joga, hogy éjszakára megváljék tőlük. Figyelni kell őket, nem pedig megválni tőlük, mert azok szinte minden percben az ő szívéért vannak. Kellemetlenül a ruha alá nyomva, elrejtve, már dolgoznak is. A férfi úgy érezte, beléivódnak és benne pulzálnak. Az érzései: kötelessége volt rögzítenie az érzéseit, mindent fel kellett jegyeznie... Azaz, most emlékezetbe kellett vésnie őket, aztán, pontos időrendben, mindet feljegyezni. Nos, igen. Igen, ez a feladata. Kísérleti nyúl, amelyen valamiféle kísérletet végeznek. És ha így érezheti egyáltalán magát valakinek, akkor csak tiszta idiótának, sajnálatra méltó hülyének. .. Miért épp ma? Miért épp vele csinálják mindezt? Miféle mérések ezek, amelyeket a klinikán mutattak neki? Miféle átlagos élet?... Miféle átlagos nap?... Ez gúnyolódás... Hülyék, idióták... Kötelességük lett volna változtatni a dolgon, másik időpontra áttenni, de nem, köptek rá! Miért is nem maradt otthon... Ha tudta, sejtette volna, hogy ez lesz... És még ez a szörnyeteg is... Sziszegve káromkodott, majd hirtelen megmerevedett. Jött egy jel, hogy bekapcsolt a műszer. A tömítés folyamatosan szivattyúzta az automatikus tonométert, miközben nyomta, egyre csak nyomta a kezét... És ebben a pillanatban - az instrukció szerint - meg kellett állnia, tilos volt megmozdulnia... Mintha csak parancsra tenné, hirtelen megállt, nem mozgott, magára figyelt, várt. Körülötte jártak-keltek az emberek az utcán, egyesek még rá is néztek, és semmit se értettek abból, hogy vajon miért állt meg hirtelen, és csak áll, egyenesen a járda közepén. így történt... Azaz így kezdődött... Ez a feladat... Ő pedig engedelmeskedett. Teljesíteni kezdte. És senki, rajta kívül senki nem tudott erről. Valami ritmikus kilégzéshez hasonló zajlott benne - és lassanként könnyebbséget kezdett érezni a kezében. Mintha valamiféle élőlény lett volna rajta - megragadta, majd elengedte. Eszébe jutott, hogy... Fel kell hívnia a feleségét, megígérte. Kell. Ez a másik feladata. És már hallotta is a felesége hangját, igencsak közelről... Igen, minden rendben. Már úton van, és minden oké, hazafelé tart. Igen. Igen. Nem. Igen. A feleség a fiukért aggódik... Eddig még nem telefonált... A felesége aggódik - lehetséges, hogy a fiával történt valami, ott... Amíg a férfi mindezt hallgatta, csendesen mosolygott, mert arra gondolt, hogy őrá a felesége nem is gondol, őérte nem aggódik, vele úgyse történik semmi... Itt áll az utca közepén, mint egy őrült, és a felesége semmit sem tud, és persze így vele kapcsolatban nyugodt tud maradni. * Az elbeszélés első részét 2013. júniusi számunkban közöltük. - A szerk. 76
