Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - Varga Imre: Reggelnapló 5. (próza)

Holnap talán már hazafelé. Ha jó időre vált, még maradnék, gyógynövényt gyűjtenék. Most a reggeli ború meg a közelben vadul herregő traktor nem sok jót ígérnek. S főleg így: hárítva nem.

Zuhogó eső, ama vad, börzsönyi; a fák között a köd, a hegyek körül is köd kavarog, az erdei tisztáson is, az ablak muskátlijai mögül az őszi szomorúság szétterjedése. Pedig nyár van - július.

A kölcsönszobán átmegy M., lányunk anyja, a fürdőszobában zuhanyozik, készül a napra. Csak életjel erejéig pár sort (köszönöm, megvagyok), majd otthon tartalmasabban, célratörőbben.

Reggeli közben asztalunkhoz lép a háziasszony, marasztal, aszalt gyümölcsöt, mogyorót, tökmagot, almát, madársalátát hozott nekem, ha már az őzpecsenye nem csábít.

Az eső zuhog, ezért falak közé kényszerülve.

A szobából is kiver a zaj, mert a folyosóvégi lengőajtóra keresztléceket szögeinek, hogy a kutyák a fedett teraszon maradjanak. Vagy, hogy ne jöhessenek be hívatlanul a házba. A munka itt a csúcsok közelében fúrógépekkel, kézi körfűrésszel igencsak zajos. írás helyett most a konyhát választom - elkészítem a madársalátát meg az olajos krumplit.

Ingerlő esőben ez a bezártság. Az égből jövő földi hangok. Alighogy délután öt óra tájt leülök meditálni, a lányom benyit, pénzt vesz ki a tárcájából, kimegy, kisvártatva megint be, az anyja átkiált valakinek, fölöttem dong a padló, az újabb vendégek foglalják el határozottan terüket. Bosszús, ingerült vagyok, úgy érezve, hogy lopom a napot, mások útjában állok, és mi mást tehetnék? Örülni, igen. Úszni most aligha, sétálni megint nem, gubbasztani itt bent a falak közt, a félhomályban; hessegetem a legyeket, s kotyogok itt mások holmijai és a sok kivetülő árnyék-személyiségem közt a szobában.

Odakint még mindig az eső paskolja a fenyőket, az ereszcsatorna pattog, a szomszédos fürdőszobában lányom bajlódik a vécé le-lecsúszó fedőlapjával, a zuhanyozás hangjai, a szobaajtót ugyanis nem lehet becsukni, s minden behallatszik a forgalmas előtérből. A lányomék kedvemért átköltöztek a vadászkastély másik végébe, ott viszont nincs fürdőszobájuk; mosakodni, kis- meg nagydolgukra, ruhát váltani idejárnak; a szekrényajtókat döndítve nyitják-csukják, most éppen Luca csapkod, és rám-rámpislant, hogy mit írok ilyen hevesen; fölkapcsolom a villanyt, odakint az ablak muskátlijai mögött a fenyők, s túl rajtuk az ónos égbolt.

Nem függ fogantyú az égből, hogy belekapaszkodjak (csak az eső hideg lába lóg), ködben a kert, az uborkák leszedve, a sorok nyöszörögve haladnak bennem, az a morcosság, ami a lélek, lelkesség helyét elfoglalta, még számít a test kopása (hallom, hallgatom, fülelek rá, ahogy zajosan kopik), a lélek mélypontjai, de nincs hitem benne, hogy ez is fontos tapasztalat; rám van bízva, hogy minősítés, undor, ellenállás nélkül átéljem, megtapasztaljam. Ahogy tegnap hazaértem, rámszakadt a vigasztalan egyedüllét. (Bár a Börzsönyben is magányos voltam, sőt kedvesen megtűrt vendég.) Odaérkezésem után sokat sétálgattunk, beszélgettünk, de aztán lányom egyre többször maradt el mellőlem, marháskodni, videózgatni, másokkal tré- cselgetni, vagy éppen csak mosogatni. Kamaszlány. Igaz is, lógjon örökké az apja nyakán?

82