Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)

Oleg Pavlov ROBBANTÁS (I.) A férfi épp csak elszunnyadt, s amikor kinyitotta a szemét, maga előtt a síró feleségét látta. Ez olyan fájdalmasan, élesen hatolt a tudatába, mintha alvó agyát áramütés érte volna. Hétfő van... A feleségének kellett ébresztenie, mert egyébként már csak az elké­szült reggeli tudta minden reggel kihúzni az ágyból. A nő fel is keltette, de semmit sem tudott mondani neki. A férfi feküdt és úgy nézett rá, mint aki megbénult, mert felfogta: ha az asszony sír, akkor valami borzalmas dolog történt... Ez sehogy se fért a fejébe, hisz úgy hatott, mintha az életük hirtelen kettétört volna. Az életük... A lánya... A fia... A férfi szülei már meghaltak, helyükön űr tátong. Csak a gyerekei vannak, de ők is rég külön élnek, messze vannak. A fia közelebb állt hozzá, jobban szerette, kedvesebb volt neki. A felesége, mivel ő szülte, vakon és egyformán szerette őket. A férfi viszont valami­ért a fiút választotta, mintha csak őérte kéne áldozatot hoznia. Előbb lányról ábrándozott, de fia született. Rábeszélte a feleségét, hogy szüljön egy másik gyereket, és a lány ekkor jött világra. Aprócskaként, gyengécskeként. A férfi szíve meglágyult, megnyugodott. És boldog apa vált belőle. A kislányához kedves volt, a felnövekvő fiához viszont úgy viszo­nyult, mint egy nevelő, büntette és megtörte, hogyha nem engedelmeskedett. Sok szen­vedésre, kínlódásra késztette. így egy erős, helyes, hallgatag fiatalember cseperedett fel. Olyan, aki kímélte az anyját, tisztelte az apját s óvta a húgát, mert felfogta, hogy ez az ő családja. Viszont minden további nélkül kiszabadította magát ebből a helyzetből, amikor egyetemi hallgató lett: odaköltözött a nagyanyjához és a nagyapjához, akik istenítették elsőszülött unokájukat. Mindenkinek így volt a legkényelmesebb. Aztán Amerikába re­pült, hogy folytassa a tanulmányait, majd feleségül vett egy amerikai nőt, és ottmaradt, megkapta az állampolgárságot is... Amerikai férfi. Mindent csendben csinált, a dolgairól is csak akkor beszélt, amikor úgy látta, eljött az ideje. Egy olyan cég programozójaként dolgozott, amelyiknek az irodája az egyik összedőlt felhőkarcolóban volt - de erről is az amerikai felesége számolt be. A sok év alatt kizárólag a temetésekre jött haza: amikor távozott az élők sorából a nagymama, majd rá fél évre a nagypapa. Ritkán telefonált, ilyenkor értésükre adta, hogy él, egészséges, de mindössze ennyit. Az anyja majd eszét vesztette, amikor megtudta, hogy mi történt ott, ahol a fia él, vagyis New Yorkban, és Moszkvából azonnal felhívta, mire a fiú, amikor végre-valahára kinyögte a választ, telje­sen közömbösen csak annyit mondott, hogy hazaért a munkából és minden rendben van. De aztán egy hónap múlva váratlanul telefonált, és közölte, hogy hazarepülnek, a felesé­gével együtt. Lehetséges, hogy megérzett, megértett valamit. Megbocsátott. Helyreállt a rend: a ház, a család. De csakis azért, mert a fiuk náluk vendégeskedett. A lányuk ugyanis külön élt. A férfi mindig teljesítette szeszélyes lánya minden kívánságát, így, bár nem volt ínyére, de azt is megengedte, hogy tizenhat évesen szabaddá váljon, mert már nem bírta a könnyeit, könyörgését. Rájött: mindegy, hogy ez mikor következik be. Mert akkor az 71

Next

/
Thumbnails
Contents