Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Keserű József: A város és az emlékezet (tanulmány)

VÁROS ÉS EMLÉKEZET

KESERŰ JÓZSEF

A VÁ R O S ÉS AZ EMLÉKEZET

„Vergődök Uram, bizony gyötrődök most magamban. Akadályok földje lettem magamnak is, és bőséges veríték kemény talaja. [...] Magamat fürkészem, én, az emlékező lélek. Nem csoda, ha figyelmemtől messzire esik, ami nem én vagyok. Magamnál azonban ki van közelebb hozzám?”1

S

zent Ágoston szavai egy olyan nehézségre utalnak, amellyel előbb vagy utóbb minden élettörténet-író szembesül. Saját élettörténetünknek ugyan mi vagyunk a főszereplői és többnyire az elbeszélői is, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyúttal mi lennénk a legjobb értelmezői is. Noha az élettörténetünk „tárgyával” különleges viszonyban állunk - olyan viszonyban, amilyenben senki más, hiszen mi magunk vagyunk ez a „tárgy” -, ez az önmagunkhoz való közelség időnként mégis leküzdhetetlen akadályként tornyosul elénk, és paradox módon éppen azt akadályozza meg, hogy hozzáférjünk ahhoz, aminek végső soron mi lennénk a legautentikusabb birtokosai - a saját élettörténetünkhöz.

Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy újra és újra elmeséljük - magunknak és másoknak - az élettörténetünket. Minden mesélés űrt hagy maga után: egy bosszantó vagy nyugtalanító érzést, hogy ez így nem az „igazi”, hogy valami fontos kimaradt, vagy hogy a történetmesélés szabályainak engedelmeskedve már megint lekerekítettük a mondanivalót, ami talán - természetéből adódóan - nem is annyira kerek. Bosszankodásunkba azonban némi remény

is vegyül: később bizonyára lesz még módunk korrigálni, pontosítani, újra nekifutni az egésznek. A holnap ígérete - amely, meglehet, a legcsalfább ígéret mind közül - még a kudarcot is sikerré változtatja. Szerencsére holnap is lesz nap, amikor megint elmondhatom - újra és másképp -, amit korábban már elmondtam, s így végre elnyerhetem azt, amit tegnap elveszítettem.

A narratív identitás elméletének képviselői úgy vélekednek, hogy önazonosságun - kát annak a történetnek az időbeli egysége szavatolja, amit önmagunkról elmesélünk.2 Bizonyos értelemben nem vagyunk azonosak azzal a valakivel, aki húsz (harminc, negyven...) évvel ezelőtt voltunk; ha azonban elmondjuk ennek az idők folyamán oly sokféle alakot öltött énnek a történetét, talán áthidalhatóvá válnak azok a szakadékok, amelyek az egyes éneket (énünk különböző időkbeli megvalósulásait) elválasztják egymástól. Biztató gondolat.

2 Vö. László János - Thomka Beáta (szerk.): Narra- tívák 5. Narratív pszichológia. Budapest, 2001, Kijárat; MacIntyre, Alasdair: Az erény nyomában (ford. Bíróné Kaszás Éva). Budapest, 1999, Osiris. Különösen: 274-302.

Augustinus: Vallomások (ford. Városi István). Budapest, 1987, Gondolat. 299-300.

50