Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Körösi Zoltán: Tavasz (próza)

VÁROS ÉS EMLÉKEZET

beszélt, eközben Marczinka úr a kutyás ember arcát nézte, mert a résnyire nyitott ajtó félhomályában is látta, hogy a jobb arcán egy hatalmas légy üldögél, olyan nagy volt, hogy Marczinka úr valósággal hallani vélte a szürcsölését is, ahogy nyalogatta a kutyás ember arcának az izzadságát, már éppen szólni akart, hogy ott van egy légy, a kutyás ember hessegesse el, amikor rájött, hogy nem is légy az, hanem szemölcs, nagy, szőrös hátú, ízelt lábú, dudoros szemölcs, amit ő légynek nézett, és ettől mélységesen elszé- gyellte magát, micsoda szerencse, hogy nem volt ideje említeni.

Szóval, ha ide akarna betörni valaki, nemigen lenne romantika, mert a fiúk szó nélkül elintéznék, mondta éppen a kutyás ember, és a tenyérrel lefelé fordított kezét elhúzta a torka előtt, mutatva, mit csinálnának az ő kutyái a hívatlan látogatóval, s ettől a mozdulattól feléledt az arcán pihenő szemölcs, megrezegtette a szárnyait és felrepült, a kutyás ember odakapott, de már későn, és csak értetlenül nézett a légy után, hogy kerül ide ekkora dög, ám Marcinka úr nem válaszolhatott, mert végképp elszégyellte magát, kellemes sétákat kívánt és visszahátrált a gangon, a kutyás ember pedig csak intett és becsukta az ajtót. Nem sejthette még, miként tűnik majd el a magabiztossága, amikortól elaltatták a kutyáit, olyan félelem vett erőt rajta, hogy a lakásuk minden szegletébe szorosan nyomon követte a feleségét, járni is nehezére esett már, mégis féllépésnyi távolságban toporgott mögötte, ha a tűzhelynél állt, akkor is, ha a fürdőszobába ment, akkor is, mint egy terepszínű kezeslábas overallba öltöztetett kisgyerek, aki máskülönben fent rekedne a kopott betonon, olykor a kezét is fogni kellett, és beszélni hozzá, hogy elfelejtse az odakinti életet, a szavak lettek a póráz, amivel a felesége a lakásukban vezetgette őt, olyan kötél, mint amit a sárga sisakos tetőfedők kötöttek a derekukra, nehogy egy rossz lépéssel a mélybe süppedjenek. Amikor már berácsozták szépen az egész tetőt, új és fényes cserepeket fektettek a lécekre, valószerűtlenül gyorsan befedték az egészet, úgy ragyogott, hogy senki nem hitte volna el, milyen lyuk tátongott ott még nem is rég, addigra felállványozták körben az egész házat, hatalmas, hálós vásznakat feszítettek ki, s azok eltakarták az ablakokat és a falakat, eltakarták a mögöttük folyó munkát is, mint egy burok, aminek a védelmében ki tudja, milyen színű szirmok készülődnek.

Hiába volt azonban a tavasz, lehűlt a levegő, mire a munkások végeztek az utolsó cserép felerősítésével is, megjött a hideg, előbb csak kígyószisszenéshez hasonlatos hanggal esteledett, majd reggelre esni kezdett a hó, nem a tavasz folytatása érkezett a tavasz kezdete után, hanem a tél, ami azt jelentette, hogy vagy felborult a napok és évszakok rendje, vagy észrevétlenül suhant el a nyár és az ősz, három napig egyfolytában esett, sőt, olyan szelek támadtak, hogy az autók az utakon rekedtek, nem csak a terünk dugult el hát, hanem a város és a város körül az ország is, nyoma sem maradt a kismamáknak, babakocsiknak és overallos gyerekeknek, még Marczinka úr se hallotta, látta őket, hiába kémlelte a teret a fák rései között, március vége volt már, mégis olyan idő, mintha decembert írtunk volna, hó borult a tér fáira, a rügyekre, most nem a fény takarta el a romlásokat, éppen ellenkezőleg, a rügyek fagyoskodtak a hó alatt, a madarak, a verebek, rigók, szarkák és sirályok értetlenül keringtek a házak között, hó takarta el a szemközti ház új cseréptetejét is, mint a hegytetőt a biobolt kirakati poszte6