Irodalmi Szemle, 2013

2013/5 - Monostori Martina: Egy nekrológ nekrológja (olvasói levél)

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

szentet faragni. Csakhogy van egy nagy bökkenő. Ezek a „rossz pillanatok” a magánszféra momentumai, és semmi esetre nem a hivatása gyakorlása során történtek meg. Egyszerűen a zseniális emberrel járó nehézségek ezek, semmi több. Vagyis nem vagyok hajlandó hitelt adni Soóky azon állításainak, amiket írása második részében fogalmaz meg, midőn szerinte Gálán pályafutásának második felében „kommersz, giccs és szemét következett”. S bármit tett, mindezt „a legeslegalsó szinten”. Elmarasztalja a SZABADtéri SZÍNHÁZ Úri muri című előadását, amire húszezer jegy kelt el. Szerinte csak üzleti körökben jegyzik, a szakma „jóindulatúan és mélyen hallgat” a produkcióról.

Először is, minden bizonnyal annak a húszezer jegynek a tulajdonosai jártak tévúton, akik még fizetni is hajlandóak voltak, hogy „kommersz, giccs és szemét” részesei lehessenek. Tudom, attól, hogy sokan mondanak-tesznek valamit, még nem biztos, hogy igazuk is van. Tudom, ma is sokan befizetnek olyasmire, ami sokkal inkább ártalmas rájuk nézve, semmint lélekemelő. De - bár magam legkevésbé sem vagyok híve - Móriczot meglehetősen nehéz lenne a fentebbi három, idézőjelbe tett szóval jellemezni. Azt pedig nehéz elhinnem, hogy egy olyan kiváló művész, mint Gálán, elrontott volna egy jó alapanyagot. Nem, nem láttam az előadást. Ahogyan nem láttam annak idején a Rómeó és Júliát sem. Emerről elhiszem, hogy falrengető siker volt. Amarról miért ne hinném el? Ja, hogy nem voltak falak, mert szabadtéren folyt az előadás. Hát csak ez lehet az akadály.

Egyébként „a szakma jóindulatú és mély hallgatásáról” is megvan a véleményem. Mellesleg - egyelőre maradva Soóky logikája mentén ha mély a hallgatás, honnét lehet tudni, hogy jóindulatból fakadt, és esetleg nem éppen az ellenkezőjéből? Nem felvidéki vagyok, hanem anyaországi. De az elmúlt évtizedekben kialakultak fogalmaim arról, hogy „a szakma” mikor, miért és hogyan nyilvánul meg. Vagy nem. Mikor és miért hallgattak el kiváló produkciókat, nem csak a színházról beszélek, és mikor illettek hitvány és igaztalan kritikával jó alkotásokat. Netán földicsértek olyasmit, amiről tényleg szót sem lett volna szabad ejteni. Biztos abban Soóky, hogy „a szakma” hozzáállása bármire érv? Miközben saját maga ismeri el, hogy Galánt nem tudta megtartani a Felvidék, „szószólóinak butasága és szellemi impotenciája miatt”. Aha. Szóval ez a butaság és szellemi impotencia pont akkor nem működött, amikor a SZABADtéri SZÍNHÁZ viszont igen. Akkor igazuk volt „a szószólóknak”. Akik hallgattak erről a színházról. Méghozzá jóindulatúan. Vagy „a szakma” nem tartozik „a szószólók” közé? Az még nagyobb baj.

Hogy még egy kis borsot törjek a szerző orra alá, immár kilépve érvelése keretei közül, e „mély hallgatás” nem igaz. Még hosszabb dokumentumfilm is készült a színházról, ahogyan voltak pozitív írott szakmai reakciók is, a Felvidéken is, az anyaországban is. Bizonyára egyikkel sem találkozott. Vagy nem akart találkozni.

Továbblépve, a Nagy versek című CD tudtommal 1992-ben jelent meg. Ez is „kommersz, giccs és szemét”?

94