Irodalmi Szemle, 2013

2013/5 - Pénzes Tímea: Bujdosás (novella)

Nehéz nekem erről írnom.

Nézem a tájat, e hullámos lepedőt. Valaki be akar jutni hozzám, kopog, zörög a zárral. Nem lépek az ajtóhoz. Csakis tévedés lehet. Engem itt senki nem kereshet. Még meg sem kellett volna érkeznem. Egyébként is inkognitóban utazom. Ha az elmúlás az, tartsa magát a megbeszélt időponthoz.

A tócsa teste kissé remeg, mint a hígra sikerült kocsonya.

Hallom a szavait. Annak a szavait, akit nem ismertem, csak tudom, hogy búcsút vett a világtól. És tovább tanulom a saját szavaim, hogy elmesélhessem, mit élek át.

Újra kopognak. Az elmúlás bús lovag képében érkezik. Bocsánatot kér, néha elsieti a dolgokat. Betessékelem. Nyugodt hangon kérem, foglaljon helyet. Nincs mitől tartanom, már alaposan megtanultam, mit gondolok az életről és az elmúlásról. Hosszasan beszélek, kérésem a végére hagyom. Amíg csodálni tud valaki, hagyja békén, kérem. Nagyot bólint, megemeli kalapját és elsomfordál.

Kilépek a házból, hogy megmozgassam elgémberedett tagjaim. Régen lépdeltem ilyen felszabadultan. A hegy dombbá zsugorodott a délután.

Kerülgetem a hosszúra nyúlt gilisztákat. Gyerekkorom óta nem láttam ennyi gilisztát, főleg nem fekete aszfalton. Fénylik a testük.

Végre nem csak átutazóban vagyok. Leülök szinte minden padra, minden egyedi homlokzatú épület előtt. Már nem kell a szavaimat tanulnom. Átadtam, amit tudtam.

Másnap is hosszasan bámulok mindent, ami felett elsiklott a tekintetem, miközben folyton az elmúlást lestem. Egy reneszánsz lodzsát, stukkókat és sgraffitókat, mindenféle reliefeket. Az egyik házfalon zöld indák kacskaringóznak, próbálnak bejutni a réseken. Ilyen a halál is, jut eszembe, de elhessegetem magamtól a gondolatot. El kell felejtenem. Csukott szemmel simogatom az évszázadok óta lüktető falakat. Egy skótdudás utcai zenészt hallgatok, fiatal és kócos, félve veszi elő tokjából a hangszerét. Előtte többször körülkémlel, megfelelő-e a helyszín, megfelelők-e az emberek. Melyik arckifejezésüket viselik ma? A tér minden zuga a felcsendülő zenére lélegzik.

A feljegyzéseimet őrző válltáskámat szorosan magamhoz ölelve surranok, mint egy szikla réseiből éppen előbújt gyík, majd behunyt szemmel napozom egy pádon. A skótduda mindenüvé beférkőző dallama átjárja zsibbadt tagjaimat.

Amikor megnézem az összes faragást, festést és domborművet, történetet találok ki a házaknak. Betérek a turistairodába, hogy mások által feljegyzett vagy kitalált történeteket olvassak, és összevethessem a sajátjaimmal. Amikor kilépek a térre, éppen arra jár egy csoport, hozzácsapódom. Nem tudom, meg kell-e hallgatnom mások történeteit. Mindenesetre igénylem. Az ő történetük egy újabb lehetséges verzió. De miután ketten is végigmérnek, inkább odébb állok. Megyek a magam útján.