Irodalmi Szemle, 2013
2013/5 - HOL VOLT, HOL NEM VOLT - Molnár Miklós: Rövidkék és hosszabbkák (kisprózák)
HOL VOLT, HOL NEM VOLT- Nem tudom, maga hogy van ezzel, földi, de én keresztény vagyok, Jézus követője. Egyrészt, ahogy parancsba kaptam, szeretem felebarátaimat, mint önmagamat, jót teszek haragosaimmal és imádkozom rágalmazóimért, másrészt gyűlölöm apámat, anyámat, feleségemet, gyerekeimet, testvéreimet, sőt önmagamat is, hiszen, ahogy a Lukács szerinti evangélium 14. fejezetének 26. versében is megmondatott, másként nem lehetnék Jézus követője.- Örvendek, földi, Isten éltesse! Én is keresztény vagyok. Megváltam minden vagyo- nomtól, gyűlölöm az életemet ezen a világon, hogy megmentsem az örök életre, ahogy a János szerinti evangélium 12. fejezetének 25. versében is kérte tőlem az Úr, akit szeretek teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből, hogy meg ne foganjon rajtam Pál apostolnak a korinthusiakhoz írott első levél 16. fejezetének 22. versében kimondott átka: „Aki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott!” - mondja az alsómocsoládi magyar, de utolsó szavai már alig hallatszanak, mert kíméletlenül tovább üget vele a tevéje, így aztán a kitömött teve hátán rostokoló honfitárs nem mondhatja el neki, hogy ő meg missziós útjáról hazatérőben éppen Timbuktuból repült volna vissza Európába, de valahogy kiesett a repülőgépből, és ezzel a tevével próbált nekivágni a homoksivatagnak. És most néz maga elé rettentő bután, mintha ki volna tömve ő is. Az eszmélkedés pillanata Volt egyszer egy Csontváry Kosztka Tivadar nevű kisfiú. A szüleivel, a nagyszüleivel meg a nagynénjeivel élt egy jó nagy házban. Életének első hat esztendejében mindig aprólékosan gondját viselték, és soha egy pillanatra sem hagyták magára. Történt egyszer, hogy néhány percre sikerült kiszabadulnia a kertbe. Miközben ide-oda futká- rozott, egy kis tócsán, az előző esti eső maradékán akadt meg a pillantása. Zavaros vizében visszatükröződött az égbolt. A kisfiú ámuldozva, életében először tekintett föl az égre, tükörképéből ocsúdva rá a létezésére. Földbe gyökerezett a lába. Ebben a fojtogató, ámde fölszabadító pillanatban ráeszmélt tulajdon végtelen esendőségére és magányára, egyszersmind a világba való teljes beágyazottságára. Tudta, hogy most eldőlt az élete. Ezentúl senkinek sem fogja hagyni, hogy letérítse útjáról. Ekkor kikiabált érte az anyja; ebédelni hívta. Be is ment, de többé már nem volt az anyja fiacskája: most már csakis önmagáé volt. Magára találásáról azonban senkinek sem szólhatott egy árva szót sem, mert családtagjai belegyömöszölték volna, amit mond, a saját fogalmaik kényszerzubbonyába, és kinevették vagy talán meg is büntették volna. És mert ráébredt, hogy belső szabadságát csak egyféleképpen oltalmazhatja meg: ha hülyének tetteti magát, az asztal mellé telepedve bejelentette díszes családjának:- Egész életemet egyetlen kérdés megoldásának fogom szentelni. Ha megkenünk egy szelet kenyeret vajjal, zsírral, lekvárral, mézzel vagy akármivel, miért esik mindig a megkent felére? Szavait kísérteties hahota fogadta. 18
