Irodalmi Szemle, 2013

2013/4 - Tóth László: Két (újabb) futam egy nemzedékhez (próza)

1. A levél Kedves Zsiga bá’!

Már egy hete csak Magára gondolok... (a Mamára is, hiszen sokat foglalkozom mostanában József Attilával - itt született, kétutcányival innen, ahol most lakom -, személyiségével, világával, a JA-jelenséggel, a „város-peremiséggel”, illetve a „létezés- peremiséggel”) .. .szóval, az ötven azért az nagy szám, nagy szó; tehát elkezdődött, már rajtunk a sor, az elszámolás órái ketyegnek, vége a készülődésnek, a játéknak, most már élesben mennek a dolgok, mi meg megyünk kifelé, s keményen az a kérdés, hogy mit tudunk itthagyni, tudunk-e egyáltalán valamit hagyni itt benn, hogy számot tudunk-e adni mindenekről; a vers túloldala helyett most már egyre inkább a létezés túloldala vonz, kényszerít magához; egyszerre szerencsés és balszerencsés nemzedék a mienk - talán mint minden nemzedék e sárgolyón -, s az is kiderült, az általad egykor emlegetett „történelmi szélárnyék” nem is volt annyira szélárnyék, most már csak az a kérdés: történelmivé tudjuk-e, merjük-e tenni, látni, értelmezni; s ha előbb a nemzedékünk szerencséje került számítógépembe - lám, ez is egy micsoda óriási dolog, ezt sem hittem volna, ebbe is félelmetes belegondolni! -, a mi kis (cseh)szlovákiai magyar stabilizációnk viszonylatában feltétlenül szerencse, hogy volt s van egy Zalabai Zsigánk, aki nélkül sokkal kevesebbek és sokkal másabbak, sokkal szerencsétlenebbek lennék, s aki, remélem, még nagyon sokáig lesz is nekünk... úgyhogy Isten éltessen, Zsiga, s ne csak éltessen, hanem jó erőben és egészségben alkottasson/írasson/gondolkoztasson/ szerveztessen sokáig, még mielőtt odahívna a harangszó - rajtad a világ szemem!!!

Ősrégi és igaz barátsággal ölel Budapesten, 98020l-jén

2. A „futam”

Akárhányszor hívtam eddig telefonon Domonkos Istvánt, az elmúlt század második felének egyik legnagyobb magyar verse, a Kormányeltörésben íróját, a már évtizedek óta Svédországban élő (délvidéki/magyar) költőt, mindig lihegve, elfúló hangon megszólalva vette fel a kagylót. „Messziről szaladtál?” - kérdeztem tőle az első ilyen alkalomkor. „Nem - felelte. - Csak megrémültem attól, hogy valaki valamilyen rossz hírrel keres. Hogy odahaza történt valami rossz, hogy meghalt valaki... ilyesmi.” Pista - költői sihederkorom (Tolnai Ottó melletti) egyik irigyelt mintája - nem teljesen indokolatlan (lásd a külföldre szakadtság bizonytalansága, hazavesztés, délszláv háború stb.) állandó rettegésétől, neurotikus kényszerképzeteitől eltérően nekem - hál’ istennek (egyelőre?) - eddig nem voltak hasonló gondjaim a telefonnal. Gyanútlanul vettem hát föl 2003. december 29-én is, úgy délelőtt 11 óra körül türelmetlen csengetésére a kagylót. Filep Tamás volt a vonal túlsó végén a hírrel: meghalt Zalabai Zsigmond. Karácsony második napján feladta a küzdelmet a világgal: sorsával s önmagával. Szilveszter napján, délután egykor lesz a búcsúztatása a somorjai temetőben.