Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLANO volt (nem lehetett) tisztánlátás. És emlékszik a teste által vetett árnyékra, a kézen fogott fiúk árnyékára a málló vakolatú falakon. Bárhol máshol föltűnést keltett volna. Ott és akkor nem tűnt föl senkinek. A többi már nem is történet vagy cselekmény, inkább csak útvonal. A „Szem” visz- szament a szállodába, bepakolta a cuccát a bőröndbe, és útnak indult a két gyerekkel. Először taxival egy faluig vagy egy külvárosi negyedig. Onnan busszal egy másik faluig, ahol átszálltak egy újabb buszra, amely elvitte őket egy következő faluig. A menekülés során aztán fölszálltak egy vonatra, és utaztak egész éjszaka, de még másnap is valamennyit. A „Szem” fölidézte a fiúk arcát, ahogy az ablakból nézik a reggeli fényben fölfeslő tájat, mintha az egész világon soha, semmi nem lett volna valódi, kivéve a rejtélyes vonatablakukból láthatóvá váló - szuverén és meghunyászkodó - dolgokat. Aztán újabb buszra szálltak, újabb taxiba, újabb buszra és újabb vonatra, sőt még stoppoltunk is, mondta a „Szem” - közben a tekintete a berlini fák sziluettjét követte, persze valójában más, elmondhatatlan, elképzelhetetlen fák sziluettjét látta -, míg aztán végül megálltak egy faluban, valahol Indiában, kibéreltek egy házat, és megpihentek. Két hónap elteltével a „Szemnek” már nem volt pénze, ezért átgyalogolt egy másik faluba, és levelet küldött Párizsban élő barátjának. Két hét múlva megérkezett a csekk, és el kellett mennie egy nagyobb településre, hogy beváltsa, de persze nem oda, ahonnan elküldte a levelet, és még véletlenül sem a faluba, ahol élt. A fiúk jól voltak. Játszottak a többi gyerekkel, nem jártak iskolába, és néha étellel, zöldségekkel tértek haza, a szomszédoktól kapták ajándékba. Nem apának szólították, ahogy tanácsolta nekik - ha nem másért, hát óvintézkedésként, nehogy fölhívják magukra a kíváncsiak figyelmét -, hanem „Szemnek”, úgy, ahogy mi hívtuk. A falubelieknek ugyanakkor a „Szem” azt mondta, hogy a fiúk az ő gyerekei. Kitalálta, hogy az - indiai - anyjuk nem sokkal azelőtt meghalt, ő pedig nem akar visszamenni Európába. A történet hihető- en hangzott. Viszont a rémálmaiban rendszeresen, az éjszaka közepén megjelent az indiai rendőrség, és aljas vádakkal letartóztatták. Folyton reszketve ébredt. Olyankor odament a gyékényhez, ahol a fiúk aludtak, és a látványuk mindig erőt adott neki a folytatáshoz, hogy újra elaludjon, hogy másnap újra fölkeljen. Földműves lett belőle. Egy kis kertet művelt, és alkalomadtán a falu gazdag parasztjainak is dolgozott. A gazdag parasztok persze valójában szegények voltak, de kevésbé szegények, mint a többi. A fennmaradó időt azzal töltötte, hogy angolra tanította a fiúkat, meg egy kis matematikára, és figyelte, ahogy játszanak. Egymás között valami érthetetlen nyelven beszéltek. Néha váratlanul abbahagyták a játékot, és nekivágtak a környező földeknek, mintha egyszerre alvajáróvá változtak volna. Kiabált utánuk. Néha a fiúk úgy tettek, mintha nem hallanák, és mentek tovább, amíg el nem tűntek. Máskor hátranéztek és mosolyogtak. Mennyi ideig voltál Indiában?, kérdeztem nyugtalanul. Másfél évig, mondta a „Szem”, bár egészen pontosan nem tudta. Egyszer megjelent a faluban a párizsi barátja. Még mindig szeretett, mondta a „Szem”, bár a távollétemben összeállt egy algériai szerelővel a Renault-gyárból. Ne18
