Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLANO Abban a pillanatban fölkészültem a legrosszabbra, elhelyezkedtem mellette, és egy darabig egyikünk sem mozdult, csak ültünk fölhajtott gallérral, némán. Fölajánlanak egy fiút az istennek, tért vissza a történetéhez, miután végigfürkészte a félhomályos teret, mintha attól tartana, hogy ismeretlen van a közelben, és egy pontosan meg nem határozott ideig az isten a fiú testébe költözik. A zarándoklat tarthat egy hétig, egy hónapig, egy évig, nem tudom. Barbár ünnepről van szó, amelyet az Indiai Köztársaság törvényei is tiltanak, de mégis megtartják. Az ünnep ideje alatt a fiút elhalmozzák ajándékokkal, a szülei ezeket hálásan és boldogan fogadják, mivel általában szegények. Az ünnep végeztével a fiút visszaviszik a szülei házába vagy abba a förtelmes lyukba, ahol él, és egy év múlva kezdődik az egész elölről. Az ünnep ránézésre hasonlít egy latin-amerikai búcsújáráshoz, bár talán valamivel vidámabb, zajosabb, és a résztvevők, a valódi résztvevők nagyobb hévvel vetik bele magukat. De van egy különbség. A fiút napokkal a népünnepély kezdete előtt kasztrálják. Az ünnep alatt beleköltöző istennek szeplőtlen férfitestre van szüksége - bár a gyerekek ritkán idősebbek hétévesnél -, amely mentes a férfi nemi jellegektől. így aztán a szülők átadják az ünnep orvosainak, felcsereinek vagy papjainak, azok pedig ivartalanítják, és amikor a fiú felépül a műtétből, kezdetét veszi az ünneplés. Hetekkel vagy hónapokkal később, amikor az egésznek vége, a fiú ismét hazatér, de már kasztrálva, és a szülei kitagadják. A fiú pedig bordélyba kerül. Van mindenféle, sóhajtott föl a „Szem”. Engem aznap este mind közül a legrosszabba vittek. Egy darabig hallgattunk. Rágyújtottam egy cigarettára. Amikor aztán a „Szem” leírta a bordélyt, olyan volt, mintha egy templomról beszélne. Fedett belső udvarok. Nyitott folyosók. A cellákból olyan emberek figyelték minden mozdulatod, akiket nem is láthattál. Elé vezettek egy kasztrált fiút, aki nem lehetett több tízévesnél. Olyan volt, mint egy rémült kislány, mondta a „Szem”. Rémült, mégis kihívó. Föl tudod ezt fogni? Nagyjából, feleltem. Megint hallgattunk egy darabig. Amikor végül újra meg tudtam szólalni, azt mondtam, hogy nem, egyáltalán nem tudom fölfogni. Én sem, mondta a „Szem”. Senki sem tudja fölfogni. Még az áldozat sem, a hóhérok sem, a nézők sem. Egyetlen fotó volt. Lefényképezted?, mondtam. Az volt a benyomásom, hogy a „Szem” hátán végigfut a hideg. Elővettem a gépem, mondta, és csináltam róla egy képet. Tudtam, hogy örökre elátkozom magam, de megcsináltam. Nem tudom, mennyi ideig ültünk némán. Viszont hideg volt, mert egyszer csak elkezdtem vacogni. Hallottam, hogy mellettem a „Szemet” rázza a zokogás, de igyekeztem nem odanézni. Láttam egy a térrel szomszédos utcán elhajtó kocsi fényszóróját. A lombokon át láttam egy ablakban kigyulladni a fényt. Aztán a „Szem” folytatta. Elmondta, hogy a fiú rámosolygott, aztán félszegen el- iszkolt a kiismerhetetlen ház valamelyik folyosóján. Az egyik strici egyszer csak azt javasolta, hogy ha itt sincs semmi kedvére való, akkor menjenek. A „Szem” nemet mondott. Nem mehetett el. Ezt válaszolta: még nem mehetek el. És ez igaz volt, bár 16
