Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - Mayer Kitti: „Az elégségesből elvett” (a Magyar Nemzeti Galéria Világmodellek című kiállításáról)

netre emlékeztető jeleneteket, amelyeket egy fényképezőgép és egy zseblámpa fel- használásával készített anyósa padlásán. Baranyay András pedig akár az Amélie csodálatos életébe is bekerülhetett volna, hiszen róla csak „elrontott” fényképek készülnek. Maurer Dóra Triolák című filmjében a szoba hétköznapi tárgyait látjuk, amelyek ugyan a valóság részei, de a kép, amely róluk készül, manipulálható: Maurer esetében úgy, hogy három vízszintes sáv jön létre, amelyek egymáshoz képest elmozdulnak.

Ha az embernek nincs műterme, szerez magának. Ha nem itthon, akkor külföldön. A különféle rezidenciaprogramok lényege, hogy a művész csak bérlője saját műtermének, kiszabott idő áll rendelkezésére és számtalan lehetőség a kísérletezésre. Puklus Péter izgalmas installációs módot talált arra, hogyan mutassa be szubjektív fotográfiáit: a Kozmosz kézikönyv felvételein láthatunk mosógépen pihenő tulipános vázát, antik mellszobrokat, ablakba tett, még felbontatlan szappanokat. Szacsva Y Pál fényképein megjelenik Budapest látképe egy halom hulladékra vetítve. Tőle kétségkívül a legizgalmasabb munka a Reprojekció XXXIII. című, ahol egy vészjóslóan közeledő helikopter elől menekülnek a dinnyemagok. Ennél a felvételnél indokoltnak érezzük a tárgyválasztást, míg a hulladékokra és a lakás különböző részeire vetített dia-, illetve az internetről letöltött digitális felvételek kevésbé állják meg a helyüket. Szabó Dezsővel pedig visszakapcsolunk a kiállítás kezdetéhez:

Szabó saját magát és a kép készülésének folyamatát leplezi le, mintegy beavatja a nézőt abba, milyennek is kell lennie egy játékautónak ahhoz, hogy az ember azt higgye, bombatámadásról készült felvételeket lát.

Nos, akkor miért is lesz nehéz dolga külföldinek és magyarnak egyaránt, hiszen igyekeztem következetes tárlatvezető lenni. Épp ezzel van a baj. Merthogy ez nem az én dolgom lett volna, hanem a kurátoroké. A kiállított tárgyak mellett semmiféle hosszabb magyarázat nem szerepel, márpedig ez nemcsak azok számára fontos, akik most találkoznak először ezekkel a művekkel, hanem azok számára is, akik szeretnék jobban megérteni azt a bizonyos majd fél évszázadot. A kurátorok szándéka az volt, hogy ne csak a művész és műterme közötti kapcsolatra irányítsák rá a látogató figyelmét, hanem, hogy a művész és művész közötti viszonyokat is megvilágítsák. Márpedig semmiből sem derül ki, hogy Erdély valójában szoros barátságban állt Kondorral, és ezért a Fekete nekrológ semmiképp sem tekinthető olcsó fricskának. Vagy, hogy Altorjai nem sokkal azután halt meg, hogy a szigligeti felvételek elkészültek. És talán Szabó Dezső is csak úgy lepleződhetne le igazán, ha előtte megmutatták volna, mit is kell pontosan leleplezni. Mert aki előtte még életében nem látott Szabó Dezső-képet, annak fogalma sincs az egészről. Persze, érthető a taktika: a sok olvasnivaló elriasztaná a nézőket. Úgyhogy marad a magyarázó szövegek nélküli önfeledt műélvezés. Azt legalább egyik világnyelvre sem kell lefordítani.