Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - Tőzsér Árpád: Horror vacui 3. (naplójegyzetek)
HORROR VAC U I NAPLÓJEGYZETEiC 2003-BÓĽ 3. SZENCI MOLNÁR ALBERT ÉN VAGYOK! Február 8. K itűnő irodalomtörténész kollégám, Zalabai Zsiga és a nem kevésbé kitűnő Kovács Sándor Iván mintha egyenesen nekem hordták volna össze könyveikben a rengeteg anyagot Szenei Molnár Albertról. (Az előbbi „Szorgos adósa vagyok hazámnak” címmel a különböző SzMA-írásokból egy virtuális SzMA-„önéletírást” montázsolt össze, nagybelérzéssel és szépírói erudícióval, az utóbbi pedig a Szenczi Molnár Redivivus című, egészen friss monográfiájában a tudományos és esszényelv mesteri keverésével kelti valóban „új életre” az egykori tudós írót.) Nekem szinte csak „szituálnom” életszituációkba kell helyeznem az immár eleven figurát. - A helyzet persze távolról sem ilyen egyszerű, mert a szituációk aztán nagyon is visszahatnak a figurára, azok adnak neki végső formát, töltenek bele az „eredetitől” esetleg eltérő, de hic et nunc hitelű lelket. Vegyük például a Zalabai-féle SzM A-„önéletírás” 1604. november 3-i bejegyzését: „Libokovicban voltam, és Erdély fejedelmétől hat tallért kaptam.” Az „erdélyi fejedelem” Báthory Zsigmond, aki miután úgy döntött, hogy „hazámat, Erdélyt... átadom Rudolf német császárnak és magyar királynak” (Márton László: A nagyratörő; Jelenkor, 1994), a Prága melletti Libochovicében él, a császár kegyelemkenyerén. Molnár több mint szűkszavú, tárgyilagos bejegyzéséből drámaíró legyen a talpán, aki drámai helyzetet teremt. A szituációt csak úgy lehet feltupírozni, ha Báthoryba tunkolunk egy kis drámát. Nem lesz könnyű. Báthory, a gyóntatója és rossz szelleme, Carillo jezsuita atya nélkül maga is habozó, kételyektől gyötört ember. Márton László Báthory-drámája is csikorog emiatt kicsit: a főhős nem cselekvő ember, nem igazán drámai alkat. - De én magam drámai alkat vagyok-e vajon?! S írhat-e drámát a nem drámai alkatú szerző? Február 23. Megírtam a Báthory-fejezetet. Még végül Báthory, tehát egy mellékszereplő mondja ki az SzMA-történetem tengelykérdését! Az exfejedelem persze maga is csak libochovicei magányában jön e humanista gondolatra: Csakhát ki és mi segít?! S te magad valóban szolgálod céljaidat? S úgy szolgálod-e jól, ahogy hiszed? Hidd el, tudós barátom, túl sokat foglalkozunk a céllal, s keveset fényesítjük az eszközét, magunkat, s köröttünk közben sűrűi a homály, s botorkálnak benne ösztöneink. 14 ' A napló első két része 2012. decemberi számunkban jelent meg. - A szerk
