Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - Bencsik Orsolya: 845forint (novella)

magyar nyugdíjasok vásárolnak tőlem szombat délelőttönként a Cserepes-soron. Mindig sínbusszal utazom, és a vámosok már ismernek a határon, „kókuszlikőr, csokilikőr, pálinka”, sorolom, néha „Pelinkovác, sör”. Lav, Jelen vagy sötét Nikšicko. Azt hazudtam nekik, hogy író vagyok, és hogy a fiatal írószervezeteknek szállítom a szeszt, azóta csak mosolyognak, legyintenek, „a művészek”. A harmadik tökkel meg már nem is tudtam mit kezdeni, végül aztán Szabadkára vittem le, egy ottani haveromnak, aki cserébe, fizetségül, a fura farkával megdugott, noha nyilván ez nem publikus, de mit csináljak, ez az igazság, én meg (ezt is mindenki tudja rólam) őszinte ember vagyok. Amikor a konyha csempéjét súrolom (heti egyszer, Domestosszal, majd tiszta hidegvízzel, végül szárazra törlőm, ahogy azt anyámtól tanultam), mindig a szomszédba járó pasason és a különböző kaliberű, középkorú nőkön gondolkodom. A szőke mellén, ahogy remeg a lökésektől, Domestos, szivacs, kezemen sárga műanyag kesztyű, amit a Pestre költözött csaj hagyott a lakásban. A vöröshajú fanszőrzetén, hogy vörös-e, barna vagy fekete, hogy látszik-e vagy csupaszra borotvált, súrolok, heti egyszer, így az anyámtól tanult tisztaság van, noha a falak, még ha nem is látom, nyilván penészesek. A barna élvez a leghangosabban, erre gondolok, miközben a kockás ronggyal szárazra törlőm a csempéket. A fekete nem jön, nem jöhet, mert őt a pasas nem szereti, a munka befejezve, a konyhaasztalon maradt még egy tök, a szobában meg érintetlen a villanyzongora. „A nyugdíjasok szeretik az édeset, a likőröket a leginkább, csak férfiak jönnek, a nők messziről néznek, szerintem vacillálnak”, írom a bosnyák barátomnak, aki, akárcsak a vámosok, azt hiszi rólam, író vagyok. Hiányoznak a szerb, kevésbé szép, kevésbé okos, harmincas férfiak, akikkel, mielőtt Magyarországra költöztem volna, sokat találkoztam. Kevés a motyóm, apám ezért is volt hajlandó, dacára annak, hogy nyugdíjas, kocsiba ülni, és áthozni engem ide. Anyám azóta sokat mondja neki, nem jó helyen vagyok. A barátaim meg azt gondolják, és ezt egyre gyakrabban hangosan is kimondják, már nem zavartatják magukat, nem félnek attól, hogy megsértődöm, szóval a barátaim, akik vajdasági és magyarországi magyarok, szerbek, crnagoracok, horvátok, bosnyákok, azt gondolják, én soha nem leszek jó helyen, és örüljek, hogy van valaki, aki tököt hoz nekem. Nem nyúlok az utolsóhoz, a konyhaasztalon tárolom, már belepte a nem látható penész, akárcsak a lakás falait. „Hogy nevezheted ezt otthonodnak?”, kérdezi a telefonban anyám minden egyes alkalommal, amikor felhív. Az alattam lakó pasas tegnap feljött hozzám, hogy bejelentse, elköltözik, igyunk meg egy kávét. Alig értettem, mit mond, mert beszédhibás, bár ezt már meséltem, ötvenes, egyedülálló. A Cserepes-soron külön standom van, egymás mellett sorakoznak a Szerbiából hozott szeszek, jól látható helyen vagyok, szombat reggel 8-tól déli 12 óráig. A bosnyák barátom néha rám ír, a vámosok feszt mosolyognak, heti egyszer Szerbiába utazom, a szabadkai haverral töltöm az időt vagy éppen mással, mindegy, a konyhám csempéje csillog a rendszeres, alapos munkától. Csak Domestosért járok a Tescóba, akciósán veszem, kettőt, 845 forintért.

30