Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - Bárczi Zsófia: Elvira (novella)
Lényegében egyetlen dolog volt benne létező, a stílus. Amikor leült írni, a nyelven keresztül maga is valósággá lett. Testet öltött benne az ige. Meg a névszók. A névszók különösen. Elvira tehát tulajdonképpen önmagában hitt. De hiába volt a hit, nem lett tőle valóságosabbá, csak amíg írt. Nem lett volna szabad felhagynia vele. Amparo azt gondolta, hogy Elvirának kiapadt a tehetsége. Mindenki azt gondolta. Pedig Elvira azért nem írt, mert nem volt kinek írnia. Eleinte volt, aztán nem. Lényegében mindent elvesztett, csak mondatai maradtak. Sok összefüggéstelen mondat. Meg elkül- detlen levelek a fiókjában. Levelek Don Giovanninak. Itt most Elvira és Don Giovanni története kellene, hogy következzék. De ez egyrészt nem történet, másrészt semmiképpen sem a kettejüké. Összefüggéstelen események sorozata, onnantól kezdve, hogy megismerkedtek. Némi történetszerűséget talán csak a mindig ugyanakkor ismétlődő találkozások ritmusa vinne bele. Don Giovanni és Donna Elvira minden héten egyszer találkoztak, amikor együtt ügyeltek a könyvtárban. Don Giovanni ilyenkor többnyire hallgatók kisebb-nagyobb csapatának adott elő (konzultálok, mondta). Máskor ugyanezt kolléganői lelkes gyűrűjében tette (disputálok, mondta). Don Giovannit mindenki szerette. Leginkább Elvira. Don Giovanni pedig hagyta, hogy Elvira azt gondoljon, amit akar. És Elvira önmagát kergette bele egy téveszméken alapuló rendszerbe. Apró, összefüggéstelen darabkákból rakott ki egy történetet, és amikor meglett a minta a mozaik átrendezéséhez, már késő volt. Elvira süllyedt, és ebben a valóság sem tudta meggátolni. Mégis, volt egy időszak, amikor sokat voltak együtt. Mármint Don Giovanni és Donna Elvira. Elvira ilyenkor napokig nem találta a helyét. A földöntúli eufóriát nem az elválás pillanatában váltotta fel a gyász, csak valamivel később. Öröme lassan hullott darabokra, egy más valaki által kiejtett szó, egy mosatlan tányér, a küszöbön heverő zokni oltotta ki. Bármi. Elvira ilyenkor két napig sírt. Mire összeszedte magát, újra találkoztak. És ez így ment éveken keresztül. Egészen meglepő, mit ki nem bír az ember. Don Giovanni okos volt, szellemes és könnyed. És persze mély meg titokzatos és ilyenek. De legfőképpen, Don Giovanni az volt, ami Elvirának kellett. Don Giovanni volt a levegő. A boldogság megtestesült banalitása. Elvira viszont magányos volt. Ez volt az alaplapja a kártyában, egyszer megmondta neki egy jós, azóta teljesen beletörődött ebbe. Az öngyilkosságtól visszatartotta a túlvilágtól való félelem. A vallás komoly hagyomány. Amíg életben van, reménykedhetett, hogy egyszer véget ér. Elvira nem tudott iszonyúbb dolgot elképzelni az örökkévalóságnál. Az ő esetében ez munkahelyi ártalom volt. Az Összehasonlító túlvilágtan című jegyzet szerző- jeként elég sok pokolképzettel találkozott az évek során, aminél csak az üdvösségre vonatkozó elképzelések voltak ijesztőbbek. Úgy látta, jobb lenne ezt az egészet elkerülni. Elvira nem a kárhozattól félt, hanem általában. Hogy ennél jobb, nem valószínű, hogy lesz. Tulajdonképpen igaza lett. Bizonyos nők a boldogtalanságtól fogynak. Mások rászoknak az altatóra, nyugtatóra, isznak vagy kötni kezdenek, esetleg nyelveket tanulnak. Elvira hízott. Mintha saját teste menedékébe húzódott volna vissza, egyre növelte annak térfo24
