Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - Nyina Szadur: A szék; Apám bánata (novellák, Gyürky Katalin fordításai)
Viktor fehér zubbonyos tengerésztisztnek képzelte a fiát, és kirándulni vitte Szevasztopolba. A csatatereken a fáradt gyerek elaludt a karján, de ez nem számított: a fontos az volt, hogy itt volt, és az apja tágra nyílt, szürke szemével őmögüle nézhette az ágyúkat és a hajókat. Viktorhoz a szabad tér, a szél és a fehér hajók hatására visszatért az élet könnyedségének érzete. A delfináriumban a hangszóró lelkesen beszélt a delfinek titokzatos tulajdonságairól. Az ősidőkben beleszerettek a napba és az enyves levelekbe, kijöttek a vízből, de mivel a szárazföldi életet a háborúk szenvedései itatták át, visszatértek a tejszerű vízbe, és elhatározták, hogy nem fejlődnek tovább, eldöntötték, hogy örökké lubickolni és játszani fognak. A kisfiú még nem volt képes felfogni, de Viktor helyette is mohón szívta magába erről a csodálatos életről szóló történetet, és csillogó szemmel követett két delfint, amint a medencében köröztek. Ők bizony okosak: az ész helyett a játékot helyezték előtérbe, a háború helyett pedig a kedvességet, amit azok iránt az emberek iránt éreztek, akik a szárazföldön, háborúban, és az eszükre hallgatva élnek. A delfinek a boldogsághoz hasonlítanak. Az Öreg Johnny tehetséges volt és bátor. A fiatalabb, Lilliput Fjodorics engedetlen, de kedves volt. Egy csupasz lábú lány egy fehér csövön keresztül irányította őket. Mindenki irigykedett rá, amiért hozzáérhet a delfinekhez. Az okos kis Johnny ügyesen kapta el a labdákat, de Lilliput Fjodorics összezavarta, megnevettette, és gyakran a medence mélyére szökött. A kisfiú el volt képedve tőlük, miközben az senkinek se tűnt fel, hogy a delfinek bizony kissé sajnálnak bennünket, embereket.- Szinyka, ezek nem halak - magyarázta Viktor. - Ők ugyanúgy, mint mi, tejjel táplálják a gyerekeiket.- Fíová merül Fjodorics? - nyugtalankodott a kisfiú.- Mivel már ezer éve a vízben élnek, akkor mennek le a fenekére, amikor csak akarnak! A hangszóró hirtelen elkapta ezt a gondolatot, és megszólalt:- Lilliput Fjodorics gyakran megy le a medence aljára. Nemrég mindenféle új lakót költöztettünk oda, akiket ilyenkor Fjodorics elmegy meglátogatni, és megnézi, hogy érzik magukat. A kisfiú döbbenten nézett az apjára, és kékes tekintetével rátapadt a kecsesen fodrozódó vízre. A delfinárium után ismét a városban sétáltak. A fehér Szevasztopol csillogott a győzelmektől, és Viktor szívét boldogság járta át az orosz dicsőség láttán. Magasra emelte kisfiát, egészen a gránitadmirálisok lábáig.- Szinyka, úgy állj, mint Nahimov! - kiabálta szigorúan, mégis vidáman. Az őket körülvevő emberek még ki is nevették érzései leplezetlen természetessége miatt. A forró napsugaraktól teljesen elcsigázott kisfiú álmosan és bágyadtan nézett. Csendesen nevetgélt az apján, majd inni kért.
