Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - ELSÜLLYEDT MŰVEK - Sturm László: Vihar előtti és Vihorlát alatti csöndben (tanulmány)
ELSÜLLYEDT MÜVEK 38 Uo. 61-62. Hasonló szemlélet mutatható ki a szintén ekkoriban keletkezett Móricz-kisregényben, A kis vereshajúban és Juhász Gyula kisregényében, az Orbán lelkében is (az előbbiről bővebben A vég előtti idő szépsége, az utóbbiról A végek bujdosói című tanulmányban írok). Fölvethető a kérdés: a világháború és Trianon sokkja általánosan jelenítődik-e meg úgy a magyar irodalomban, mint a derült égből váratlanul lecsapó villám? Esetleg kiterjeszthető-e ez a felfogás korábbra is (hisz például Vörösmarty Előszó és Gondolatok a könyvtárban című versei hasonló felfogásra vallanak)? Érdemes újabb példaként megidézni Babits Mihály Keresztül- kasul az életemen című kötetét, amelyben az elemzett Komáromi-regényhez hasonlóan szintén összekapcsolódik a megállt idő élménye, a fordulat váratlansága és a katasztrófa kozmikus jellege: „Az élet néha különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar glóbuson. így szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg, mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk, vendégeskedtünk, politizáltunk, de közben nem történt semmi, évről évre. [...] Míg egy napon aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. [...] Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden másképp lesz, mint eddig volt. Valóban minden másképp lett, s azon a napon derékba törve, kétfelé oszlik az életem, mint különben talán mindenkié, aki akkor már ember volt.” (Budapest, Pesti Szalon, 1993, 12-13-14.) és amely talán a jövőben némi kárpótlást is nyújt neki az elkövetkező veszteségekért) követi az elbeszélő siratóénekszerű előtérbe lépése, majd Csopak és Omode hiábavaló és kicsinyes praktikáinak leírása. Úgy látszik, valami titkos törvény intézi, hogy az öröm teljessége mihamar az ellentétébe csapjon át. Vagy fordítva, hogy a nagy katasztrófa, a villám lecsapása előtt egy pillanatra átélhetővé váljék a boldogság: „a csillagok tündököltek hozzá és szórták a sziporkát oly földöntúli fénnyel, mint csak száz esztendőben egyszer szokásuk... Mint csak nagy-nagy dolgok közvetlen küszöbén, mikor önfeledten pihen a boldog emberiség s nincs sejtelme az iszonyatról, melyre holnap vagy holnapután fog ráriadni. így ragyogtak a csillagok most is, oly megértő szánalommal, mintha minden részvétüket a szenvedő világra szerették volna rápazarolni, mintha csak mondták volna: - boruljatok össze mégegyszer, ti, akik szeretitek egymást, mert holnapután - jaj! - holnapután talán minden késő lesz mar... Ha végül a Komáromi-próza általánosítható - és akár az említett, írásmódjukban rokon alkotókra is kiterjeszthető - sajátosságait akarjuk megragadni, akkor valószínűleg a korábban szimbolikusnak nevezett egybeesések gyakoriságából célszerű kiindulni. Ezek egyáltalán nem teszik elvonttá vagy áttételessé a regényt, így a szimbolikus helyett alighanem találóbb szó az analogikus, hiszen nem oldódik föl egyik sík a másikban (bár ez akár a szimbólumra is áll, így ennek a fogalomnak a használata sem indokolatlan). A szóhasználat pontosítását főképp az indokolja, hogy itt a létrétegek sokasága vetül folyamatosan egymásra. Az Elment a nyárban így kerül párhuzamba természet és emberi sors, kozmosz és lélekállapot, a világháború és a Mohács utáni magyarság, állati és emberi - nem csupán páronként, hanem összességükben. Önállóan is szemlélhető, de titokzatos kötelékekkel összekapcsolt létsíkok adják ki az egész harmóniáját. A részek közötti harmónia persze működhet az egykori kortárs 64
