Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Száz Pál: „...a darabot az égből” (Potozky László Nappá lett lámpafény című kötetéről)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK jó íróval van dolgunk - és ez persze nem édeskevés. Potozky László azonban eredeti is. Leginkább a fantasztikumba hajló novellái tanúskodnak emellett, melyekből a könyvben bőven akad, és amelyekre szintén a patikamérleg arányérzéke a legmegfelelőbb metafora. Úgy egyensú- lyozik ugyanis a szöveg, hogy nem tudjuk, mikor vagyunk a reális, és mikor az irreális világában (Ég szerelme, Madárles), vagy olvasóként magunk sem tudjuk, mikor csúsztunk át odaátra, ahol az igazság van. Az utóbbi eset például a Csendélet a bányatónál, Az akvárium lakói vagy a Nappá lett lámpafény, ahol ez az átcsú- szás a narráció szintjén is megvalósul - a heterodiegetikus narrátor helyét fokozatosan a homodiegetikus veszi át. A csodába hajló történetek tartozékai azok a különös figurák, akik már inkább az odaátban, mint a jelenlétben élnek. Sokszor van szó monomániás megszállottságról, mely az irreálist megragadni igyekvő ember szándékának torzképévé válik. Ilyen történet a bevezetőben említett Átlót Ignácé (Az ég szerelme) vagy Az akvárium lakóiban szereplő apáé, esetleg az Ignáchoz hasonlóan az eget meghódítani akaró sárkányrepülő narrátoré a Repülés hazafelében. A szövegek, bár általában - talán kegyeletből - elhallgatják csúfos bukásukat; tudjuk: mind megannyi Ikarosz-figura. A bolond figurája pedig, vagy inkább archetípusa, a maga gyermeki egyszerűségében és tiszta ártatlanságában ölt testet a félnótás Kétezer-négyszáz- harminchármasban. A csodába való átcsúszás legtalálóbb példája Kornél esete a kötet már említett címadó elbeszélésében. A cortáza- ri történethez hasonlóan Kornél életének eddigi valósága a színpad illúzióként tételezett valóságával cserélődik fel. A cortázari hőshöz hasonlóan Kornél is bekerül a színdarabba, ő is ott ragad, s nem tud visszatérni a „valóságba” - erre utal a metaforikus cím is. A valóság és illúzió határátlépése, a metaleptikus játék a kötet utolsó elbeszélésében is központi szerepet kap. Az Indiánok tankok ellen három szála egymással játszik bújócskát. Az elbeszélés főszereplője egy hányattatott sorsú kézirat, amelyet egy sikeres író félbehagyott, majd a halála után, mindenféle körülményes úton, a mániákus történetvadász elsőkötetes, elfuserált író (aki valamelyest a kötet többi megszállottjával rokon) ráakad és befejezi. A szálak furfangos variálásán túl még önironikus szerzői autoreflexióra is gyanakodhatunk: „Egy tisztességes novellában muszáj meghalnia valakinek. Halál nélkül nem sztori a sztori” (198.) - hiszen ez a jelen kötetről is állítható. Hasonló allúzióra bukkanunk a Kiképzés szintén írós témájú novellájában: „...egy csomó szemetet ringatott magán [a mocsár], én meg minden konzervdobozhoz, minden egyes gumiabroncshoz kitaláltam egy történetet. Veled egykorú lehettem akkoriban, úgy terveztem, megírok vagy tizenhét könyvet, aztán piába nyuvasztom magam. De mielőtt még egyetlen sort is leírhattam volna, szinte belefulladtam, alig tudtak kiszedni a traktorgyári munkások” (172.). Talán nem túlzás, poros pszichologi- zálás, ha e sorokat a kezdő író frusztrációinak, félelmeinek terápiás kivetüléseként értelmezzük. Potozky Lászlónak azonban talán nem lesz szüksége a traktorgyári munkásokra. Itt tárgyalt második kötete bizonyítja, hogy szerzője teljes fegyver90
