Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Szabó Lovas Emőke: Hasábkrumpli, pálinka és pástétom leveles tésztában (az Átrium Film-Színház Vaknyugat című előadásáról)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK egyéni mellett a szülői vonatkozás: az apja Coleman hajviseletét kritizálja. Az apát e rossz mondatért lepuffantó Colemant az apja csúfolódása változtatja hóhérrá. Ő a fivére hallgatását vásárolja meg azzal, hogy a teljes örökségéről lemond. Ezt Valene persze maximálisan kihasználja a minden tárgyra és ételre ragasztott „V”- jével és ennek az állandó felhánytorgatásá- val. Közben Coleman szünet nélkül lopja a testvére krumplipálinkáját és Chióját. [Bár az a „hasábkrumpli”, aminek a „tetején kis hullámocskák vannak”, Coleman és Valene szerint finomabb, a Chio mégis az előadás fő szponzora lett. Jöttek is a kritikák, hogy eladta magát a színház. Biztosan szimpatikusabb lenne, ha a komplett stáb a házát jelzálogosítaná inkább el. Csak semmi kurválkodás (sic!)!] Welsh tehát az első felvonás végére sikeresen beleöli magát a folyóba, a tizenhét éves Kicsilány állapotos (de reméljük, ezzel is csak a papot ugratta), Coleman űzött vadként szabadulna a sok „V”-től, de addig is töretlenül lop, s feszegeti a határokat, Valene pedig „szúrópróbaszerű ellenőrzéseket” tart, s finomkodó modorával, gázrezsókkal és szentszobrocskákkal mérgesíti testvérét. Ekkor érkezik Kicsilány a Connor testvérek házába, s hozza az aktuális krump- lipálinka-adagjukat, Welsh búcsúlevelével. A levél aztán szögre akasztva, átdöfve végig ott is marad a színen, emlékeztetőül: az atya azért áldozta fel magát, hogy megbékítse a testvéreket. Feladatuk, hogy evilági egyetértésükkel könnyebbé tegyék Welsh túlvilági szenvedéseit a pokolban. Miközben a Connorok között lévő, eddigi legfőbb kapocs - a folyamatos, vég nélküli vita mindenen - egy időre megszűnik, létrejön az új „közös hobbi”: a te- átrális bocsánatkérések. Ezzel a színpadias bocsánatkérés-özönnel a rendező szinte a legvégsőkig kísérletezik a tűrőképességünkkel, de mégis kár lenne meghúzni itt a szöveget, hiszen a jelenet fergeteges fokozása dinamikát ad az előadásnak, s előkészíti a záróképek mozgalmasságát. Csakúgy, mint a veszekedésnél, a testvérek a gyónásban sem tudják, hol az elég. Az eleinte talán őszinte bánkódásuk ismét versengésbe megy át, egymást túllicitálva vallják be gaztetteiket. S mit ad isten, az apa lepuffantását egy rossz mondatért önmagában még rendben is találták volna. Amiért újra kitör a botrány, az a kutya gyilkosának (ön)leleplezése. Elvégre nyerni kell a „ki a nagyobb disznó” játékban, s Coleman már éppen alulmaradna, merthogy neki csak egy apagyilkosság jutott. Ezzel a kutyás ütőkártyával viszont újra elszabadul a pokol. Akaratlanul is eszünkbe ötlenek Az innishmore-i hadnagy mondatai: „Davey: Te megvakítanád a bátyádat egy döglött macskáért. Mairead: Meg. Egyértelmű.” Ezek után viszont már senki nem törődik a színpadias meghajlással s a bocsánatkéréssel. A testvérek inkább fegyvert fognak egymásra, s tönkrement, „duplán csavart” életük és szeretetük romjai felett kezdenek lövöldözni, a konyhában. Valene lövései elől Coleman kimenekül a házból. A darab dinamikus (és fölöttébb hangos) befejezését rekeszti meg Valene döntése, amivel persze semmi újat nem mond: „Egy csepp sört sem veszek Colemannek.” Innen, magunk után hagyva a maradék reményeinket is, megyünk haza 76
