Irodalmi Szemle, 2013

2013/12 - Hizsnyai András: Céline hitelbe - „...helyettem én" (próza)

egész csavargyárral... Annyian baszták, hogy még a segglyukhoz sem fértél oda... A pofája meg folyton tele volt rántotthússal. Mehettél a kertbe nézelődni! Volt időd bőven észrevenni azt a kurva száraz gallyat. Azt a botocskát! A tetvek is a szemgolyódon voltak... Rágták ki belőle a maradék életet. Szerencsétlen!

Négyéves koromban nagyon szegények voltunk. Tudtam, hogy azért vagyok egy hónapig a nagyszüleimnél, mert ott legalább enni van mit. A szüleim kávén és szalonnabőrön éltek, fordítottak meg korrektúráztak, minden tele volt a papírjaikkal. Apám dolgozószobája egy kéziratokkal és cigifüsttel telített kis bódé volt az udvaron, nem volt szabad bemennem oda, mert nem lehetett levegőt kapni. Ő bezzeg kapott! Talán már a tüdeje is füstből volt meg kátrányból. Anyám nem kapott munkát a szülés után, úgyhogy egy ideig munkanélküli volt. Ez nem jelentett semmit, ugyanúgy ledolgozta az összes ujját, mintha lenne munkája, fordított, meg miegymást csinált szövegekkel. Anyám mindig is ilyen volt, sosem tudott pihenni, néha azt hitte, hogy ha majd ide meg ide elmegyünk, ott majd fog tudni, de nem. Nem tudott sosem megállni. Ez van, ha az ember nyelvekkel foglalkozik. Mindenhol beszélnek valamilyen nyelven, és ez vagy azért érdekes anyámnak, mert érti, vagy, mert nem. Évekkel később aztán eljutottunk Horvátországba. Anyám már a kocsiban letehetett volna egy nyelvvizsgát, úgy megtanult horvátul abból a filléres frázisszótárból, amit egy kiárusításon vett. Egy ismerősünknek volt kocsija. Vele mentünk nyaralni, mert az útra már nem volt pénzünk, a szállásra is csak-csak. Ekkora barmot még nem láttam! Vigyori pofája volt, és folyton pinás vicceket mesélt nekem, mert élvezte, hogy zavarba jövök. Persze hogy zavarba jöttem, hiszen tizenegy, ha lehettem! Legszívesebben gyomorba ütöttem volna, de tudtam, hogy még nincs erőm hozzá, hogy akkora fájdalmat okozzak neki, amekkorát szerettem volna. Úgyhogy tűrtem! Jött a vigyori fejével, olyan volt, mit egy ösz- szeaszott varangy, molesztált a szavaival, ökölbe szorult a kezem, csikorogtak a fogaim, néztem magam elé vörös fejjel, ő meg kacagott! Elképzeltem, hogy belevágok az ádámcsutkájába, lehet, hogy sikerülne beütnöm, csak jó magasan van. Akkor talán meg is fulladhatna, aztán lefoglalta őt egy percre valami csaj segge, én meg ellógtam. De még nézhettem a varangyot évekig a Fiatal írók Táborában, merthogy ő is költő, mint apám, csak apám verselni tud, ő meg csak vigyorogni. Ott legyeskedett a fiatal költőnövendékek körül, próbálta őket felédesgetni a szobába. Nincs érzelmileg instabilabb lény az univerzumban, mint egy tizenéves részeg költőlány. Nem tudom, sikerült-e neki, próbáltam ignorálni, nehogy megverjem részegen, inkább leittam magam a sárga földig.

Arra keltem, hogy okádok!... Mint a szökőkút, spriccelt... Aztán a szőnyegre a sűreje... Gombás hús az ebédről... A köret rizs... Alma-, sajt- és kiflidarabok a borkóstolóról... Már megint habzsoltam... Rágjam meg rendesen, mondta mindig anyám... De én nem! Megakad egy darab sajt a gégémnél!... Túl nagy volt! Se ki, se be!... Fulladok! A taknyom belekígyózik a gombák közé... Sípszó tör fel a torkomból... Az utolsó... Gágogok, mint egy hattyú... Aztán sziszegés. De jött a megváltás! Az epe!... Mint egy