Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - CSODA - Radics Viktória: Ami eltűnik hirtelen (esszé)
CSODA az utóbbi, mi több, látóvá, mivel a szubjektumot magába göngyölíti, mert valahol - de csak valahol - egyek. Ez a „valahol” a csoda helye; a csoda helye az, ahol a szubjektum és a világ test- és szemhatárokat átmetszve egymásba áramlanak. Az a „prereflexív zóna”, „vad tartomány”, ahol a reflexió még nem választja szét a világot és az intelligenciát (a szellemet), nem teszi gondolat tárgyává a világot. A reflexió által, a vers szavaival szólva, megromlik a viszonyunk a világgal is, meg a mesével is - a „romlott hús” asszociációja ad szagot és ízt ennek a gondolatnak -, nem hiszünk többé, hanem kételkedünk, méricskélünk, tévelygünk, és elromlik a lelkiismeretünk. A vers 7-9. sora ezt a reflexív (dialektikus) tévelygést mutatja be röviden (Nárcisz a tévedékeny reflexív tudat ősképe) a tagadás és a tagadás tagadása nyelvtani alakzataival. A reflexió igyekszik helyreállítani a megromlott világ-viszonyt, gyakorta azonban csak mélyíti az árkot (pattognak is a tagadószók ebben a részben), elválasztja az összetartozót; ezt nevezi a francia filozófus „a reflexió ősbűnének” Nárcisz magára maradása ebben a kontextusban transzcendentális. Kívüle senki nem jár most a parkban, melyet Marno ebben a kötetben gyakran „kertnek” nevez. Nárcisz nem magyarázhatja Istennel a röpke (avagy időtlen) teremtést, amit megélt, hiszen par excellence magára utalt lény. A szemgolyó/földgolyó eltávolodik, magába merül. A vers végére az észhez tért Nárcisz egészen elmagányosodik, vagyis szikár magányának tudatára ébred. (Az eredeti mítosszal ellentétben, ahol szenvedélye a paroxizmusig fokozódik.) A mese oda. A paradoxon viszont ide: a haladás és a helyt/állás, a múlás és a pillanat / | (mint jelenlét), azaz az egzisztencialitás kettőssége feloldhatatlan. A versbéli Nárcisz nem őrül meg - állja a sarat -, az utolsó sorban azonban még történik valami különös: a reflexió kalandján átesett „hiperreflexív tudat” (ez is Merleau-Ponty kifejezése) visszanyer valamit a „csodából”. Önmagával szembesül, láthatóvá válik a maga számára - ami hátborzongató pillanat -, vagyis úgy kerül saját egyszeri szubjektivitásának tudatába, mint aki lát s akit látnak, aki látva vagyon. Rajta van a világ szeme, ám a mítoszta- lanított világban, ahonnan elszaladtak a mesék is, nincsen szavunk a világ szemére, melynek így a szemhéja lecsukódik, s mi sötétben maradunk. Az utolsó sorban önpenetráció történik, de ebben az elvakító aktusban, József Attilával szólva, „egy nap süt idebent”, s a szemhéjunk mögött, mintegy álmunkban - most visszatérhetünk a vers központi képéhez - megvannak a „kék, piros, sárga, összekent képek”, a kékek, a rózsaszínek. A nárciszi (de nem nárcisztikus) szembesülés, nyitott szemmel, magába fojtja a világot, azonban - még - nem veszíti el. Ha a vers két nagy képét, az alkonyi égboltét, melyet Nárcisz lát, és a parkot járó Nárciszét, aki önmagát látja, összecsavarjuk - összegöngyöljük, mondaná Merleau-Ponty -, akkor azt a kiazmust láthatjuk a saját szemünkkel, amelyet a filozófus így fogalmaz meg: „A világ jelenléte éppen a világ húsának a saját húsomban való jelenléte; a világ húsából vagyok, de mégsem vagyok azonos vele.” A versbéli Nárcisz élménye, miként ezt a cím kimondja, a szingularitás. Egyszeri (bár meghasonlott) létezőként ébred magára az egyetemesben. A szingularitás ma13
