Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - CSODA - Radics Viktória: Ami eltűnik hirtelen (esszé)
CSODA lyesítő, a lírai ént többszörösen tükröző, polimorf figurává változott át, aki nem mitológiai színtéren lép fel, hanem itt és ma, utcán, otthon, utazás, séta közben és a parkban, mely színterek mégis őriznek egészen halvány nyomokat a mitológiából, az ősképekből. Ezek a terek olyanok, mint a palimpszeszt, melyet megkaparva fölsejlik az eredeti, és interakcióba lép a modernnel, így van ez a kerttel és a parkkal is, mely az éden és a mitikus, varázslatos liget ősképeit szippantja fel és degradálja. A nárciszi kaland eredeti helyszíne az istenek járta, erdős liget volt, mely Marnónál parkká civilizálódik. Nárcisz alakjában ne (csak) a mitológiai csodaszép, szerelmes ifjút lássuk, hanem a peripatetikus sétákat tévő, érett költő alakmását, konfigurációját, aki nem találja (fel) magát, a semmiből jött és oda tart, csöppet sem önazonos, ön- szerelme/öngyűlölete a megragadhatatlan- ra irányul, önreflektivitása kétségbeesett, legalábbis kétséges. A világban sem lel otthonra, a szorongató idegenség mindenkori tapasztalata, mely befelé fordulva sem csökken. „Mese habbal” - szoktuk mondani arra, ami üres kitaláció, konfabulálás vagy leleplezett illúzió. Ebben a versben azonban - mely része egy ciklusnak, a ciklus pedig az összefüggő kötetnek a része - a mese egyszeriben megtestesül, nyilvánvalóan az alkonyba boruló park látványa nyújt Nárcisznak káprázatos élményt, s a helyszín mitikussá (müthosz = mese) színeződik. A vers 2-4. sora az egész kötet egyik legszebb képe, végtelenül árnyalt, érzékeny és láttató erejű. Azonnal felvillantja a befogadóban az élete során megcsodált alkonyok sűrítményét: az alkony fogalma (ideája) és az életszerű, színes alkony egy pillanatra összetalálkozik. A képben azonban van egy / | hasonlat, mely megbolondítja a képet, jelesül a rezge szemhéj soha nem látott fonákjának a szóba hozása, és ez a láthatatlan a verspillanatban színt kap, a leheletnyi bőrke testet nyer, és a világ húsának megmutatkozásává válik. A világ húsa, ahogy a fogalmat Maurice Merleau-Ponty bevezette a filozófiába, a világ ontológiai (negyedik) dimenziója, maga az érzékelhetőség, amiben életünk során sűrűn részesülünk, mely együvé gyűr alanyt és tárgyat; a látható egyetemes kohéziója, melyről, így a filozófus, csak „néma tapasztalattal” rendelkezünk. Benne élünk, egészen pontosan a halálunkig, és belőle vagyunk (a mese húsából), azonban mégsem lehetünk azonosak vele, hiszen mi magunk, a reflexió képességével megáldott és megvert ember „egyetlen, állandó kérdés” gyanánt hasítunk bele - rés és skízis, égő (és sebző) seb vagyunk ebben a világban. Aki folyvást kérdez, és akit a világ folyton kérdőre von; létezésünk ritmusát adja ez. A vers azt a futó csodát rögzíti, amikor a szubjektumban, a szemében, hirtelen föltárul a világ egy ismeretlen létminősége, amikor a láthatatlan (a világ szellemileg telített eleme) láthatóvá válik, megnyilatkozik bennünk, általunk és kívülünk. Olyan perc ez, amikor az ember érzékeli, hogy múlandó lényként létezik a kimeríthetetlen világban, magányosan és mégis belőle eredve és reá visszahajolva, egy sajátos bűvöletben, érzéki részegségben. Az otthona kirekeszti, s kirekesztődvén visszavágyik, részévé szeretne lenni, de magamagát is meg akarja tartani. A világ ilyenkor nem csak látvány, a képnek nem tárgya mégsem a hús, hanem abból, a húsból vétetett, eleven kép. 11