Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Kutszegi Csaba: Verslábakon táncoló (a Bozsik Yvette Társulat Préda című előadásáról)
ízlések es pofonok KuTSZEGi Csaba Verslábakon táncoló Bozsik Yvette Préda című koreográfiája kapcsán az első felmerülő kérdés az, hogy hogyan ihlethet meg egy XV. századi vers egy kortárstánc-előadást. Erre a kérdésre még a sokat látott (tánc)színházlátogatók, sőt, még a hivatásos nézők (mint jómagam) sem tudnak magabiztos választ adni. Mert számtalan példa kínálkozik arra, hogy egy történet inspirál egy koreográfust, és a tánc formanyelvén fogalmazó alkotó ennek kapcsán megalkotja az eseményeket bemutató (eltáncoló, „elmesélő”) cselekményes táncjátékát. De egy rövidke vers (amelyben nincs is történet) hogyan ösztökélheti a koreográfust arra, hogy tizenkét embernek majd’ egy órányi mozdulatsorozatot találjon ki, ráadásul úgy, hogy az tényleg a verset „jelenítse meg” táncban, vagy jórészt a versről szóljon, vagy legalább valamennyire utaljon rá? A válasz éppen ez utóbbi - hármas - viszonylagosságban rejlik. Ugyanis nagy a különbség a között, hogy valaki egy verset - valamilyen han- gulati-asszociatív mezőben, akár kognitív tartalmi elemeket megidézve, a vizuali- tásba transzponáltan - valóban „meg tud jeleníteni” a színpadon, és a között, hogy a koreográfus egy vers ürügyén, arra némiképp utalgatva, megalkot egy koreográfiát, amelyre éppen az is ráfogható, hogy arról a bizonyos versről szól. Egyébként mért ne szólhatna arról is? Annál is inkább szólhat róla (is), mivel a vers (esetünkben Janus Pannonius Mars Istenhez békességért című költeménye) maga sem szól semmiről, illetve a költő benne tizennégy soron át megszólítja, és különböző titulusokkal látja el Mars istent, hogy aztán a tizenötödikben előjöjjön a farbával, azaz kibökje végül, mi célból fohászkodik: „Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!” Ebben az egyetlen sorban összpontosul a vers összes tartalma, a táncjátéknak pedig még a teljes sorra sincs szüksége, hiszen mindössze - feltehetően - a megfáradt pannon nép jelenik meg benne. De ha belegondolunk, ez egyáltalán nem csekélység. Ha a koreográfus nem akar konkrét történetet elmesélni, értelmezhető gesztusokat sem nagyon tartalmazó absztrakt táncnyelvével hangulatot, érzelmeket és általuk gondolatokat igyekszik gerjeszteni a nézőben. A kortárs táncban fontos, hogy a gondolat, az intellektuális tartalom is megjelenjen, de jó esetben a tánc előbb a befogadó érzékeire hat, és csak utána, mintegy következményként fogalmazódik meg a gondolat, ér célba az üzenet. A Prédában egy közösséget látunk a színpadon, melyről a darab végére sem derül ki, hogy kiféle-miféle. Ruházatuk, arc- és testfestésük nem köthető konkrét korhoz, régióhoz vagy etnikumhoz, lehetnének akár pogány kori szertartások vagy késő római bacchanáliák résztvevői. Tevékenységük is „örök emberi”: ellenségeskednek, háborúznak, szeretkeznek, meghalnak. Peter Greenaway, a neves brit filmrendező több nyilatkozatában elmondta híres gondolatát: „Úgy vélem, hogy kultúránknak összesen két tárgya van: a szexualitás és a 92
