Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Gyürky Katalin: Sokszínű egységesség (a Visszatérés a Szojuzba. Válogatás az orosz minimalista prózából című kötetről)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK vagy még maguknak se tudják megfogalmazni, ugyanis hasonlóan a Találkozunk még? című írás főszereplőjéhez, Vlagyimir Vasziljevicshez, aki „monologista” (178., Vértes Judit fordítása), mindannyian csak saját magukat hallják. A kommunikációképtelenség érzékeltetése a szerzők közül Viktor Goljavkinnál is nagyon erősen jelen van, aki „különös leleménnyel tudott a szavakkal bánni, s mivel a szüzsé az írásaiban gyakran valamilyen szójátékra vagy szavak kifacsarására, a hangsúlyokkal való játékra épül, műveinek jelentős része lefordíthatatlan” (111.). Amelyik művét itt mégis megpróbálták magyar nyelvre átültetni, az egytől egyig arról tanúskodik, hogy a XX. századi kisember próbál ugyan kérdéseire értelmes választ kapni, de abból - ahogy az egyik szöveg címe is utal rá - Az ördög tudja, hogy micsoda sül ki. Mert vagy csak hangfoszlányok sora a válasz, vagy pedig - az „elbeszélünk egymás mellett” következményeként - egy, az addigi kontextusba egyáltalán nem illő, a kérdésre választ nem adó, pontosabban, nem az adott kérdésre válaszoló szóhalmaz. De mivel az embert emberré sok minden más mellett épp a beszéde, az értelmes nyelvhasználata tenné, ennek hiányát Goljavkin azzal is érzékelteti, hogy az embereket eltárgyiasítja: „Emberek haladtak el mellettem. A kinézetük meglepett. A fejük helyén mindenféle tárgyak voltak. Jön az egyik: a feje helyén egy teáskanna ül szilárdan. A füle a kanna oldalán zörög. A teáskanna-ember elment mellettem. Ez a másik kettő pedig - egy fazék és egy serpenyő” (113., Nagy Tünde fordítása). Illetve, az embereket állatokkal teszi felcserélhetővé, mint például a Leves lesz című szövegben, ahol az elbeszélő a bátyját keresi, de helyette csak egy levesbe szánt libát talál az asztalon. S ha már az állatoknál, az emberek állatokkal való felcserélhetőségénél tartunk, a kötet egyetlen nőírója, Ljudmila Petrusevszkaja, a moszkvai iskola „kegyetlen kisprózát” művelő folytatója épp az állatmese műfajában találja meg azt a lehetőséget, hogy a kisember hétköznapinak, banálisnak tűnő problémáit ábrázolni tudja. Meseciklusai egy részében ugyanis nála minden ember állat formájában van jelen, minden emberi(nek tűnő) élethelyzet állatokkal esik meg: a szerelem beteljesül- hetetlenségét és lehetetlenségét Sztaszik, a szúnyog és Álla, a disznó élethelyzete képviseli (Családi jelenet), a törtető karrierista magányát Msztyiszláv, a poloska sivár élete tükrözi (Karrierista), a társbérlet problémáit a Gulyás kutyán lakozó bolhák, Lukerja és Sztyopa bácsi érzékeltetik (Az emigráns Sztyopa bácsi), a nemi identitással küszködő alakot pedig a hernyó, akit nemet váltva, pillangóként már „Kozma néven írtak ki” a kórházból (Pedikür, 143., Okos Tímea fordítása). A mese műfaja azonban nem kizárólag Petrusevszkaja művészetére jellemző. Szinte minden minimalista alkotónál jelen van, de legtöbbjüknél nem a két legfőbb törekvésük műfaji köntöseként. Sokkal inkább kényszerű menekülésként: a minimalista szerzők nagy többségét ugyanis a szovjet rendszerben nem „tűrték”, s sokan jó ideig csak gyerekirodalommal foglalkozhattak, csak gyerekeknek írhattak. Genrih Szapgir erről a gyermekirodalomba tett „kirándu86
