Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - MAGYAR MINIMUM - Csepregi János: Ki cseszi el az életünket? (esszé)
MAGYAR MINIMUM mikor az orvosától majd megkapja a diagnózisát, hogy nem te fertőzted meg? Ha egyszer csak ráébredsz, hogy sok év ment el az életedből valamire, amiből soha nem lett, és soha nem lehet az, amit szerettél volna? Amikor megpróbálod meggyőzni a világot, hogy valójában a gyereknek vagy a feleségednek volt szüksége arra a pofonra, nem pedig neked, hogy újra érezhesd, hogy vannak még dolgok, amiket te tartasz irányításod alatt? A mélygarázs a kérdésekről és a viszonylagosságról szól, amikkel és amivel nem akarunk törődni. Inkább vállalunk konszenzussal hazugságot, csak legalább ideig-óráig elkerülhessük az őszinteséget. A regény három főszereplőjének monológjai életünk legalapvetőbb, épp ettől egyszerre a leghétköznapibb és a létünk értelmét, ha van ilyen, leginkább meghatározó kérdéseire irányítják az olvasó figyelmét. Nem didaktikusán vagy színpadiasán, hanem pont lehetetlen természetességükkel. A szerelmi háromszöget alkotó személyek saját valóság-interpretációik segítségével próbálnak értelmet és rendszert találni magukban és maguk körül, kísérletet téve az őszinteségre, ameny- nyire az ilyen kísérlet és az őszinteség egyáltalán valós lehet. Ahogy a könyvet olvastam, az az érzés vált bennem egyre meghatározóbbá, hogy Háy, ez az író, ez az ember valami olyasmire próbálja felhívni a figyelmet, ami más horizonton működik, mint amin általában az ember a válaszait keresi. Valami olyasmire próbálja felhívni a figyelmet, ami talán a magyar társadalom, a magyar közösségek, a magyar családok legnagyobb betegsége. Minden eleve el van rendelve, belénk van programozva? Az a milliónyi szabály, ami átszövi az életünket, szüléink mintái, amik bennünk élnek tovább, leküzdhetetlenül sodornak, akár egy másik odú, akár a szelet kenyér vagy a félrelépés, a hazugságok irányába? Ha így van, akkor, ahogyan valódi választásunk, úgy felelősségünk sincsen. Vagy mégis mi formáljuk, mi irányítjuk az életünket, de akkor mit kezdünk azzal, ami elromlott, mit kezdünk azzal a temérdek súllyal, amit vinni kell, ami fárasztó, aminél könnyebb a belenyugvás, a másokra mutogatás, az én-nem-tehetek-róla, bezzeg ők, ők mindenről. Háy regényének minden mondata a szembenézés szükségességét üzeni, nem mondja meg, hogy kinek és mit kell tenni, mégis azt érzi az olvasó, hogy kellene valamit. El lehet vonulni a világtól? Ki lehet bújni a megfelelési kényszer követelményei alól? Remeteként élni egy mélygarázsban távol a többiektől? És vajon tényleg ez volna a megoldás? És a saját kérdéseim: mégis hogyan tudok hatni én, a szerencsétlen hangya a bolyra, ha úgy érzem, rossz irányba megy? És honnan tudhatom, hogy én magam merre tartok? Mindenkinek magának kell megválaszolnia ezeket, mert épp ideje lenne valamit kezdenünk magunkkal. Az, hogy emellett A mélygarázs minden mondata a helyén van, na, az már csak hab a tortán. 46
