Irodalmi Szemle, 2013

2013/11 - MAGYAR MINIMUM - Bánki Éva: „Kimondhatná a nevét is, ha lenne értelme” (tanulmány)

És ugyan mi „értelme” van a rendőrök és a piti bűnözők számtalan álnevének? A Róka nevű bérgyilkost üldöző Sólyom zászlós vagy Tapsi Hapsi nevéhez nem kell túl sok magyarázat. De jelent-e „többet” a Rácsa név a Rácsainál? És számít-e bármit, hogy a rendőrségi titkárnőt nem Líbiának, hanem Lídiának hívják? Ha ezek teljességgel motiválatlan nevek, akkor az elbeszélő miért hangsúlyozza, hogy bizonyos szereplőknek egyszerre több nevük is van („Lídia, aki nem Líbia”), hogy a néven nevezésük bizonytalan? Az egyedi azonosítóként működő tulajdonnév - a lovagregények hőseinek álma, a „felnőttség záloga” - csak egy ketrec volna, amely az „új világban” óhatatlanul kiszolgáltatja az egyént? Aki egész életét a két vagy sok név közötti bizonytalanságban tölti, aki egyszerre ilyen is, olyan is, azt nehezebb becserkészni, utolérni? Csak a túlélőknek járna ez a különös, (kétszeres, háromszoros, négyszeres...) névadás?

A rendszerváltás, az az „elszabadulás” - hogy a nagy megfejtőt, Szűcs énektanárt idézzük - talán olyan világot eredményezett, ahol csak azoknak van esélye, akiknek nincs szilárd, egyetlen név mögé elrejthető személyisége? Ők az igazi szürke galambok - nem fehérek, nem feketék -, ők azok, akik képesek tökéletesen ártatlannak is látszani, és egyben bármelyik galambos ember utasításait megcselekedni. A személyiségükben rejlő bizonytalanságot (akármi- lyenséget) már a nevük is jelzi.

Különös, hogy ebben a nevektől hemzsegő regényben maga a város névtelen. Bár utcáiról, középületeiről könnyen felismerhetőnek látszik, de maga a név egyszer sem hangzik el. Mindez a regény példázatos vonulatát erősíti: ami történt, akárhol megtörténhet.