Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Soóky László: Nagypapavadászat (Spiró György: Príma környék, Komáromi Jókai Színház)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK és sajátságos helyzetek alapján köt ösz- sze vadidegen embereket. Valló persze nagyon jól tudja, hogy ebben a tudathasadásos történetben mennyire kiszolgáltatott színészei hangulatának, ihle- tettségének, menstruációs görcseinek, megcsalatottságának, a széljárásnak. Azért, mert Spiró szövege - még ha mély társadalmi problémákat feszeget is - nem több, mint felszínes duma. Igaz, ebbe a dumafolyamba nagyon tudatosan helyez el információkat, hogy a járatlanok is megtapasztalhassák egy lokális hatalom gyilkosán erkölcstelen, ám pazarul jövedelmező skizofrén játékait. Az első játékrészben Valló alapvető törekvése, a cinkosi állapot megteremtése, sikeres. Létrehozza azt a stílust, amelyben a sunyibácsiság és a félművelt, ám öntudatos sznob személyisége dominál. Ez a stíluselem tapintható, izgalmas feszültséget teremt, összeköti a jelenlévőket. Hogy mire gondolt akkor, amikor bevállalta Spiró agyament törökjeit, csak azért, mert Bazmegország biztos ilyen, bazmeg (!), hogy mire gondolt akkor, amikor jóváhagyta a vadászat utáni ordenáré vigadalmat, nem tudom. Csak reménykedem, hogy azok a gyötrelmes, színháznak hazudott percek nem az övéi. Jóérzésű, magára valamit is adó rendező nem nézheti le ennyire a közönséget. Ez mérhetetlen erkölcstelenségre és ferde- hajlamúságra utal. A magyar szellemi közélet züllöttségi foka innen is látható, mértékegységekbe foglalható, pojácasá- ga égbe kiált. A pojácaságnak ezt a kövületét, ha a Komáromi Jókai Színház a továbbiakban is magáénak tekinti, szakmai és erkölcsi öngyilkosságot követ el. A Príma környék játszói Valló Péter rendező reménytelenül küzd az önmaga által kitalált térrel, a zsúfoltsággal és a jelenléttelenséggel. Reménytelenül küzd a beszélő színészek és a hallgató színészek egymásra való odafigyelésével. A maga sztorija persze mindenkit érdekel, a rendezőt, a színészeket, a kellő pillanatban alákalimpáló gipszkartont. Előfordul, hogy minden beszélő szereplő egy időben az adott szűk térben tartózkodik. Istenem, egymásra utaltságukban is mennyire magányosak! Beszélnek egymáshoz, egymásra néznek, s nem hallják egymást, nem értik egymást. Elbeszélnek egymás mellett, önmaguk jelenléttelenségét demonstrálják, ki-ki az adott estén, az adott felvonásban, az adott jelenetben, az adott pillanatban. Kétszer néztem meg a Príma környéket, két egymástól nagyon-nagyon különböző Príma környéket láttam. Nem jobbat, vagy rosszabbat, hanem mást. Ebben a meghatározott stílusban egy hangsúly eltolódása, egy ütemtévesztés, egy helytelen gesztus, egy ügyetlenkedés mindent borít. Fabó Tibor Sunyi bája nem botlott nagyokat, olykor láthatóan élvezte a hatalmas szövegmennyiségben való turkálás lehetőségét. Felejthető pillanat a volt kultúros karnagy felelevenítése, amit sem a rendező, sem a színész nem oldott meg, mert nem volt odavaló. Spiró nagy blöfije Jolika, már-már godot-i felkonferálással. Amíg nem volt jelen, jelen volt. Sajnos, meg kellett jelennie, s ez a jelenlét nyomába se léphetett annak az ajnározott csúcsragadozónak, akire ráhangolódtunk. Tett-vett, mellélépett, mellégépelt, csak a telefonálása volt méltó egy 84
