Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Tözsér Árpád: Minerva Bélvatán (naplójegyzetek)
36 Tőzsér Árpád művet írt”, s hogy „csupa alapkérdéssel szembesít: mi a kultúra - mi a történelem - mi az irodalom - mi a haza —” S ezek után vettem én elő másodszor is a regényt, hogy most aztán egyszer s mindenkorra végére járok a dolognak, megtudom, hogy mi van a könyvben. S elhűlve tapasztaltam, hogy milyen, valóban nagy irodalmi élménytől fosztottam meg magamat azzal, hogy anno a Cseréptörésnek csak az utolsó harmadát olvastam el, hogy ez a súlyos mű a magyar nyelvkritikai ihletésű szépprózában időrendben mindenképpen a negyedik legérvényesebb opus, a negyedik „magas iskola” (az első természetesen az Iskola a határon, a második a Töredék Hamletnek, a harmadik az Egy családregény vége, s a Cseréptörés után egy évvel megjelenő Termelési-regény az ötödik). A felsoroltakon kívül nincs regény vagy vers a magyar irodalomban, amelynek a szerzője oly tudatosan és gondosan vizsgálgatná a szót, az „anyanyelv hangcsoportjait”, mielőtt papírra teszi, mint a Cseréptörés írója. S olyan mű is kevés van, amelyben a szó, a szókép olyan természetesen, szinte az intimitás közvetlenségével változik át „egy darab hegyoldallá Óbudán, Duna-parttá, zöld derengéssé, híddá, tehervagon deszkájává, harminc és feles beépitendő tarackká... benzinszagú autóbusszá... cigánygyerekké piros csizmában”, mint Lengyel alkotásában. S mindez a cselekményben természetes strukturáló erő, része az apakeresésnek, a keresés dokumentálásának. Pontosan úgy, ahogy Heller Ágnes számára nem az. Lengyelnek „Módja volt arra, hogy az ábrázolás kérdését életkérdésként mutassa be. De nem ezt tette”, írja a filozófus. Szerintem meg pontosan ezt tette. S ha Heller 1996-ban úgy érezte, hogy „A történelem túlságosan konkrét itt, egészen a történelmi napokig, dátumokig lebontva konkrét..., a holocaust sűrített története...”, s ezért szükségeltetne a „zsidó főhős” hangsúlyos önreprezentációja, akkor a mű egy másik olvasója (nevezetesen szerény személyem), 2002-ben meg úgy érzi, hogy a műbe épített „történelem” távolról sem annyira konkrét, hogy a regényt holokauszt-történetként lehetne olvasni, s az idő múlásával még kevésbé lesz majd konkrét, azaz értelmezhető és értelmezendő, de az egzisztenciális/végső felvetések, az „életkérdések” benne attól még érvényesek lehetnek/lesznek. S hadd ne emlegessem itt Homéroszt vagy akár Shakes- peare-t, akiknek a műveiben a történelmet ma már komolytalan dolog volna nagyítóval vizsgálgatni, s esetleges hiteltelenségeik, sőt tévedéseik (cseh tenger stb.) miatt elítélni őket. De hát ezek irodalomelméleti közhelyek! Szégyellem őket magya- rázgatni. S éppen a filozófus Heller apropóján, akinek A reneszánsz ember (1967) című kitűnő könyve annak idején olyannyira hozzájárult írói nevelkedésemhez, s amelyben Shakespeare-nek a történelmet a reneszászhoz stilizáló géniusza annyira jelenvaló! Június 18. Fekszem a heverőn, s nézem a plafont, tanácstalanul. Az előbb felhívott egy névtelen telefonáló, hogy szégyellhetem a pofámat, magamnak osztogatom az irodalmi díjakat. Az idei Posonium-díjat ugyanis a Finnegan halála című kötetemnek ítélték, ma volt a díjátadás. S alig értem haza, már csengett a telefon, vala
