Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Halk szavát ma is hallani - Látni, amit nem léltunk; Nincs mód nem menni, ahova te küldték A szakrális haza; Hajamnál fogva elcipelt a tengerig (kisesszék)
34 Kulcsár Ferenc A mozdulatlan égboltnak ebből az univerzumából indultam később nyugat felé, Tinódi Lantos Sebestyén, Batsányi János, Márai Sándor városába, Kassára, ahol középiskolás diákként a kevély nagy templomban, az Árpádházi Szent Erzsé- bet-katedrálisban Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Thomas Mannt és Hemingwayt olvastam, hogy értelmemet erősítve meglett emberként, szabad lélekként ne a világ engem, hanem én emeljem magamhoz a világot. Mert az olvasás mindvégig ezt jelentette számomra: az önmagát örökösen megtisztító kultúrában élni, na meg azt, hogy az olvasás által emberhez illően viszonyuljak embertársaimhoz. Cassoviáról, Tinódi városából a négytomyú koronázó városba, Posoniumba kerültem, a platóm „édes gyönyörűséget”, filozófiát tanulni, ám az idő - 1968 — az ég szürrealizmusából a pokol realizmusába taszított, ahol naplóm tanúsága szerint a különböző boszorkánytanyákon a múzsák, mint a sáskák, sereglettek, nektárt ittak, ihletet nevettek, verset írtak az élők és hegedültek a holtak, s én hol Bovarynénál, hol Mirigynél, hol pedig lírai házinéniknél laktam, akik bezárkóztak önmaguk szívébe, s félelmükben magyar ritmusokat kevertek néger vérbe. Aztán e pokolból felemelt mégis valaki - halk szavát ma is hallani s hajamnál fogva elcipelt a tengerig, az óceánig, hogy sós, idegen és morajló partjainál megérezzem, megértsem: ember vagyok, szentesi, bodrogközi, Kárpát-medencei, európai, az univerzum polgára. Hogy lássam, Európa milyen kicsi, a Kárpát-medence milyen pici. S hogy a Föld is csak egy lüktető sejtecske, amelyen az életünk- Nemes Nagy Ágnessel szólva - nagy játék egy kis színpadon, egy csillaganyag- súlyos színpadon, s amelyen egyedül az eget a főiddel összekötő függőleges skálán lehet az életet hitelesen lemérni: az emberség és minőség skáláján. Ha hazavetődöm olykor a világ szívében lélegző szülőfalumba, mindig fölkapaszkodóm a templomunk fölé magasodó Lingóra, a szent Hegyre, a megváltás Hegyére, ahol a királykék és jobbágykék ég fölém borul. Egy régi versemben - álmomban mint Odüsszeusz Ithakába, visszatértem a juhokat és alvó sziklákat terelő Gondviselés hegyére. De hazavetődéseim során — visszaszállva a gyökerekhez- valóságosan is ott ülök a megbocsátás Golgota-hegyén, s szívemben a bölcsőhelytől az óceánig megtett úttal arra gondolok, itt kellene meghalnom is, hogy mint őseimet, a szülőföld öleljen magába örökre.
