Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: „Nekem ezekkel a kis történetekkel kell bíbelődnöm ” (beszélgetés Darvasi Ferenccel)
„Nekem ezekkel a kis történetekkel kell bíbelődnöm" 17 Nagyon nehéz egy irodalmi szövegnek, azon túl, hogy egy-két ember elmondja, számára milyen felkavaró volt, indulatokat kiváltania. A könyvvel kapcsolatban jönnek a reakciók, a kritikák, és szokták mondani, hogy kemény és kérlelhetetlen szövegek ezek. Van, aki azt mondja, egy nap egy novellánál többet nem bírt elolvasni, mivelhogy ezt látja a valóságban is, és nincs rá szüksége, hogy még esténként is erről olvasson, s még rosszat is álmodjon. Meg tudom érteni, ha valaki ezt már nem bírja el. Nekem viszont valahogy ez a természetes, azok az írók is, akiket olvastam és szerettem, ilyen jellegű dolgokat írtak. Tar Sándoron nőttem fel, már tizennyolc éves koromtól olvastam, és nagyon meg tudtak ütni a szövegei. Én nem egy nagyvárosi, elit közegből származom, hanem egy kisvárosból, ahol szinte nincs is értelmiség. Van pár orvos, ügyvéd, tanár, de ennyi. Az apám révén is, aki egy kazángyárban dolgozott-dolgozik már vagy negyven éve, inkább ezt a közeget ismertem, a munkásokat, ha létezik még ilyen kategória egyáltalán. Nekem ez a közeg volt a sajátom, ezt ismerem, bár ismerhetném sokkal mélyebben is. A periféria iránti vonzódásom valószínűleg onnan jön, otthonról.- Kitűnik a kötetből, hogy a kisprózái forma nagyon kézhezálló neked, nagyon otthonosan mozogsz ebben a formában. Száz Pál is megjegyezte a könyvedről irt kritikájában [Száz Pál Ismerős arcok című kritikáját lásd 2012. 9. számunkban — a szerk. megj.], hogy olvasásakor nem érezzük a szokásos regénykomplexusunkat. Kivívhat-e magának egy szerző kisprózákkal tartós figyelmet a kor társ magyar irodalomban? — Nehéz, mert az olvasók és a kiadók részéről is a regény iránt van igény. Látok szerzőket, akiket ez nagyon tud befolyásolni: kiváló kisprózaírók, tényleg a legjobbak közé tartoznak, és évek óta regényeket írnak, mert a kiadó azt mondja nekik, a regényt többen megveszik, meg, mert egy idő után maguk is elhiszik, hogy nekik regényt kell írniuk. Olyan korlátolt felfogások is vannak, hogy addig nem számítasz, amíg nem írtál regényt. Minden korszakban volt viszont egy-két kisprózaíró is - igaz, hogy nagyon kevés -, aki be tudott kerülni a kánonba-kánonokba. Én alkatilag szerintem novellistatípus vagyok. Megpróbálhatnék regényt írni, néha eszembe is jut, és van egy-két téma, amiről talán-talán tudnék, de jelenleg még nem vagyok arra képes- lehet, tíz év múlva képes leszek -, hogy évekig ugyanazon a szövegen dolgozzak, minden nap leülni, és akkor mint egy meló. Mintha elmennél a gyárba, napi háromnégy órát írod azt a szöveget. Én nagyon ritkán tudok leülni írni, ritkán kap el a hév, hogy írjak, sokkal jobban szeretem a kis munkákat, azokra jobban rááll a kezem. Nem is értem, hogy lehet átlátni egy regényszöveget, hogy minden szálat jól el tudj varrni, minden szereplőt ki tudj bontani, az egy külön tudomány. A novella sokkal kisebb világ. Olvasni regényt is ugyanannyira szeretek, mint kisprózát, de valamiért úgy érzem, nekem ezekkel a kis történetekkel kell bíbelődnöm.- Az egész kötetet áthatja egy szerelem, mely a vonatok felé irányul. Honnan ered ez? Ez is Tar Sándorhoz köthető, akit egyik példaképedként emlegetsz, s akinél ez az elem szintén hangsúlyosan jelenik meg?
