Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Bartók Imre: „ Amíg arcod szertefoszlik előttem ” (Jon Fosse: Melankólia) - Hizsnyan Géza: A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban (Arrigo Boito operája)
SZEMLE 89 tést, sem a teremtés koronáját, és az Úrral fogadást kötött az ember lelkére. Operaszínpadon meglepően pontosan, alaposan kidolgozottak a szereplők közötti viszonyok. A színészek nem csak eléneklik, el is játsszák a helyzeteket, történéseket. Illetve sokszor inkább eljátsszák... de erről majd később. Aprólékosan kidolgozott emberi viszonyok - és viszonyváltozások - és a nagyszabású képek, tablók váltják egymást a színpadon. Nagyszabású és eredeti a boszorkányszombat megoldása is. Két szinten „működő” kaszinó, játékbarlang, vannak ugyan viliódzó neonok, az egész mégis nagyon „emberi”, persze korántsem a szó pozitív értelmében. De Mefisztó tudja, és megmutatja: a boszorkányszombat, korántsem csupán a pokol angyalainak (ördögeinek) „ügye”, ez az emberi természethez is szorosan hozzátartozik, ezt (is) műveli, kívánja az ember. Margit börtönjelenetének indítása megint bensőséges, intim: a bomlott elméjű lány monoton lépdel, a gyakorlatilag üres színpadon az ő „útja” jelöli ki cellája falait. Az őrülési jelenet expresszív, hatalmas mennyiségű vörös masszát (müvért) használva kényesen egyensúlyoz a komolyan vehetőség és a komolytalanság határán. De mindvégig megtartja az egyensúlyt, a „megváltást” azonban mindez relativizálja. A harmadik felvonás az ókori Görögországban játszódik. A színpadon azonban az ókor meglehetősen sajátságos módon jelenik meg. Harci pózokban lévő görög vitézek hatalmas átlátszó, buborékokra emlékeztető gömbökben emelkednek- ereszkednek, vagy éppen mozognak horizontálisan a színpadon. A kétségektől, lelkiismeret-furdalástól gyötört Heléna egy, az inkubátor, a szolárium és a boncasztal képzetét is felidéző díszletelemen fekvő hullából falatozik hatalmas műanyag evőeszközökkel. Násza Fausttal két hasonló inkubátor-szoláriumban teljesül be, úgy, hogy a két ilyen, különálló „ágyat”, melyekben fekszenek, (a de- fibrillátorok drótjaira emlékeztető) vezetékekkel kapcsolják össze; a beteljesülés egy elektromos kisülés. Mivel Faust végül nem találja meg azt a vágyott pillanatot, melyben meg akarná állítani az időt, a halála pillanatában végül is elénekli nagy fölismerését: „kívánom, hogy ez az álom legyen szent hitvallásom...”, illetve hogy „Az Evangélium az én bástyám”; az Úr megnyeri - ha úgy tetszik, Mefisztó elveszíti - a fogadást. A Mennyei Seregek hozsannázá- sa közben azonban a színpad közepére fejjel lefelé belógatnak egy bukott angyalt, nehogy valaki valamiféle romantikus, sikeres és szép befejezésre asszociáljon. Zeneileg Kovács János karmester nagyszerű munkát végzett. Bár ez sajnos koránt sincs így minden előadásban, a tiszta és szépen artikulált zenekari hangzást vegyük az Operaházban természetesnek, a zenei értelmezés, a mü „filozófiájának” zenei kibontása mélyen megérintett, és nagymértékben járult hozzá az előadás nyújtotta élményhez. Sajnos ugyanez nem mondható el az énekesi teljesítményekről. A címszerepet éneklő Palerdi András kitűnő, operaszínpadokon ritkán látható színészi teljesítményt nyújtott. Testtartása, mimikája, intenzív szinészi jelenléte prózai előadásban is megállná a helyét,
