Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - ODA-VISSZA - Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén - II. Miért nem lett jó hungarusnak lenni? (tanulmány Kovács Endréről)
26 Csicsay Alajos liberális tagjai úgy vélték, hogy a nemzetiséget közös nyelv nélkül éppoly kevéssé lehet elképzelni, mint alkotmányos szabadságot alkotmány nélkül” (202.). Ehhez tudni kell, hogy nemzetiség alatt az összlakosságot értették, amelynek később a politikai nemzet nevet adták. A közös nyelv pedig mi más lehetett volna, mint a magyar, melynek nélkülözhetetlenségét illetően a következőképpen érveltek: „...a magyar nyelv diplomaticai rangját, egybekötő, összetartó szerepét, az ország egységét szolgáló funkcióját senki sem vonja kétségbe” (203.). Hogy mit értettek diplomati- cai nyelv alatt? Azt, ami Szlovákiában előbb hivatalos nyelv volt, később állam- nýelvként iktatták törvénybe. Feltehetően azért, hogy ez ne tűnjék elítélendő erőszakoskodásnak, Dušan Čaplovič, a Fico-kormány nemzetiségekért felelős miniszterelnök-helyettese 2010-ben azt nyilatkozta, a szlovák nyelv a dél-szlovákiai magyarok számára integrációs nyelv, szó szerint: „integračný jazyk”. Tehát, a két évszázados csűrés-csavarás visszakanyarodott oda, ahonnan elindult, csupán a szerep- osztás lett más. „A magyar kormány nem vádolható azzal, hogy az ellenségeskedések megindulása idején nem próbált szót érteni legalább a nemzetiségek egy részével” - írja Kovács Endre a könyvében. Való igaz, hogy ezt többször is megpróbálta, de az egyeztetés mindig zátonyra tiltott, mivel a magyar politikai elit körömszakadtáig kitartott elhatározása mellett. Minden követelésnek hajlandó lett volna eleget tenni, még az autonómiák megvalósításának is, csupán egy elv mellett tartott ki a végtelenségig. Amellett, hogy az ország területén élő minden népcsoport egyetlen „nemzetiség”, vagyis a politikai nemzetnek a része, s összekötő kapocs közöttük csak a magyar nyelv lehet. Kossuth még az emigrációban sem volt képes ettől tágítani. Erre építette fel a Duna-Konfoderáció létrehozására vonatkozó terveit is. Végül minden nemzetiségi követelésbe beleegyezett volna, de már senki sem hallgatott rá. Elkésett. Azonban igen nagy hiba lenne, ha elhallgatnánk: „Kossuthnak a községek autonómiájára vonatkozó elképzelése [...] a legdemokratikusabb elveket foglalja magában; példamutatóbbat egyetlen polgári demokrácia sem mutatott még fel. E szerint minden község maga állapítja meg hivatalos nyelvét; ezen a nyelven intézheti jelentéseit, leveleit a megyékhez, kérvényeit a kormányhoz; a beadványára érkező válaszokat azon a nyelven fogja megkapni, amelyet a megye saját nyelvének fogadott el. Ha a megye nem azonos a község nyelvével, úgy a község fordításban kapja meg a válaszokat - a saját nyelvén. Hasonló demokratizmus érvényesül az iskolák és az egyházak nyelvhasználati jogánál. A község dönti el, hogy a tanító milyen nyelven tanítson” (389-390.). Ennél még tovább is elmegy a nyelvhasználat jogának érvényesítésében, egész a legfelsőbb szintig. „A terv azonban magán viselte alkotójának hajthatatlanságát a területi kérdésben, s ezért nem számíthatott általános sikerre. 1848—49 harcaiban a magyar forradalommal szembeforduló nemzetiségi vezetők ennél szélesebb autonómiát képzeltek el maguknak, [...] nem bíztak semmilyen ígéretben, ha az nem foglalta magában az elszakadás lehetőségét” (391— 392.).
