Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Tóth László: Vonások: Aki kilóg - A múzsáik gyermeke - Bettes szerint a világ... (kisesszék Lehocky TeTézről, Lacza Éváról, Bettes Istvánról)
82 Tóth László sonium Magyar Antaeus sorozatában is helyük lehetne. S talán azt is, hogy valamelyik másik kiadónkban is esetleg felébred a kíváncsiság „feneketlen plasztikzsákjának” tartalma iránt. Hiszen, például, kivégézéstörténeti munkája vagy a halál művelődéstörténetéről írt tanulmányai, esetleg egyéb írásai is, akár sikerkönyvek lehetnének még napjainkban is. A múzsák gyermeke (Lacza Éva) A hagyomány, ugye, a görögök kilenc múzsáját ismeri: Kalliopét, az epikus költészet, Euterpét, a lírai költészet és a zene, Eratót, a szerelmes költészet, Thaleiát, a vígjáték, Kliót, a történetírás, Urániát, a tudományok s a csillagászat, Terpszikho- rét, a tánc és a drámai kardalok, Melpomenét, a tragédiaköltészet, Polühümniát, az elégiaköltészet és a pantomim ihletőjét. Évezredekkel később, a 20. század hajnalán, mondom most, Zeusznak és Mnemoszünének született egy tizedik lánygyermekük is, akinek nevet ugyan nem adtak - nem adtunk még -, de múzsának jött a világra ő is, a tizediknek: a... rádió, a rádiózás múzsájának. Ha pedig valaki tudja köztünk, mi az a rádiózás, Lacza Éva igazán tisztában van vele, s azzal is, a múzsák gyermekeként, hogy ezt nem lehet - ezt sem lehet — ihletés, ihletettség, belső megérintettség nélkül csinálni. Legalábbis hosszú távon. S ha valaki, ő azt is tudja, hogy ebben a műfajban mi az a hosszú táv. Bár legyen akármilyen hosszú, megunni nem lehet egy egész életen át sem. Mert a hosszú egyúttal azt is jelenti: változatos, sokféle, s ez is benne van, meg az is, sőt a végén még azt is megtalálja benne az ember, amiről sokáig nem is hitte, hogy létezik, aztán meg azt nem, hogy épp abban találja meg. Különben is, hiszem, hogy Lacza Éva már megszületésekor is mikrofonnal a kezében jött a világra. Hogy a mikrofon zsinórja egyúttal egy pótlólagos köldökzsinór is volt a számára, amely továbbra is az életet adta/jelentette neki. De ha a mikrofon mégsem lett volna ott a kezében a születésekor, első játékszerei között biztosan ott volt a magnetofon, s tényleg lehet, hogy babák helyett is rögtön a mikrofon volt az első játékszere, szemet, szájat, hajat képzelt rá, s azt babusgatta, ahhoz beszélt ihletetten hosszú órákon át. Később másokat beszéltetett, aminek az volt a lényege, hogy közelebb hozta az embereket - nem, nem elsősorban egymáshoz, egymáshoz is persze, de, mindenekelőtt — önmagukhoz. Mert mikrofonjával nem saját kérdéseivel, hanem önmagukkal szembesítette őket. Meggyőződésem, hogy Lacza Éva nélkül mi, szlovákiai magyar írók, nem lettünk volna azok, akik vele s általa is lettünk. Hogy minden egyes kérdésével hozzánk tett valamit, amire épp válaszadás közben ébredtünk rá, amit többé nem lehetett kikerülnünk, ami abban a pillanatban lett, s lett a mienk és lettünk mi, hogy kicsikarta belőlünk rá a választ, hogy a válaszunkkal, a szavainkkal öltött testet. Lacza Éva, kétszeresen is csodát művelt velünk: kimondatta velünk azt, ami csak általa, neki köszönhetően jött világra belőlünk, tehát, bizonyos érte
