Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Szeberényi Zoltán: Koszorú helyett (emlékezés Ozsvald Árpádra)
Koszorú helyett 61 béri arányait, bölcs mosolyát idézik. Gyermekkorának megverselt élményei a naiv festők falusi csendéleteit, zsánerképeit asszociálják. Az embert és müvét átitatja valamiféle nemes erkölcsi és művészi konzervativizmus, melyet nem a maradiság, a köldöknéző önelégültség, hanem a múlt értékeihez való föltétlen ragaszkodás és szigorú erkölcsrenden alapuló kritikai szemlélet táplál. O még hitt a szó megtartó és nemesítő erejében. Credója volt, hogy mit sem ér a szó, ha másra nem képes, mint igazolni azt, ami van. Erről a felfogásról tanúskodnak könnyen felfejthető, jobbító szándékú erkölcsi és morális intelmei, a nembeliség szintjén megfogalmazódó kérdései és - ritkábban - válaszai. Nem vindikálta magának a tévedhetetlen bölcs szerepét. Tudatában volt, hogy az írónak-költőnek nem az a lényegi küldetése, hogy megoldásokat ajánljon, hanem hogy kérdéseket tegyen fel. A megoldás a politikusok, az államférfiak, szociológusok, a pszichológusok stb. feladata A költő ne válaszolja meg a felvetődő kérdéseket, hanem a maga teremtette világban dolgozza fel korának konfliktusait. S annál igazabb és hitelesebb s ezáltal hatásosabb költészete, minél mélyebben éli át ezeket a konfliktusokat, minél határozottabban, radikálisabban fogalmazza meg ellentmondásait, a hitét, vágyait és csalódásait, minél radikálisabb katarzisokat vált ki a közösségben, ahol él. E gondolatok jegyében és szellemében írta Ozsvald Árpád fél évszázadnál hosszabb alkotói pályáján verseit. Többször és sokféleképpen kinyilatkoztatott meggyőződése volt, hogy a költészetnek nemcsak létjogosultsága, hanem fontos küldetése is van ebben a gyorsan változó, túltechnizált, pontosabban „elektronizált”, számos vonásában eldurvult, emberi jellemzőiben egyre silányuló világban. „Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg” - mondta a magyar és európai kultúra mártírja, Szerb Antal. S nyilván az „örök” emberi lényegre, ember voltunk és földi létünk alapvető lényegjegyeire gondolt. A versre — valljuk mi is a költővel együtt - minden ellenkező látszat ellenére szükség van, az ember lelki kultúrájának nélkülözhetetlen tartozéka, a keresztény civilizáció harmadik évezredében élő ember lelki épségének, emberi mivoltunk megőrzésének semmi mással nem pótolható eszköze. Ez a hit és eltökéltség fogalmazódik meg Ozsvald Árpád lírai életművében. Ezt az eszmét variálja számos vallomásában, költői megnyilatkozásában. Talán nem az általa elért legmagasabb művészi szinten, de költői habitusára, lírai hangoltságára jellemzően, egész életművére érvényesen, szinte jelképi erővel formálta verssé emberi-művészi világképét a Költészet című mühelyvallomásában: „Versek: sötét éjszakák töprengő fájdalma, Borzongó testem, szívem botló verése, Teremtés gyönyöre, az újraélés pillanata. Orfeuszként bolyongani a világ útjain, Hinni a ritmus mágikus erejében, Kitömi a körből, elhagyni a Szférák zenéjét, Csillagokig száguldani árva rakétán,
