Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Márkus Béla: Megtalált önmaga (tanulmány Hogya György elbeszéléseiről)
MÁRKUS BÉLA Megtalált önmaga Hogya Györgye elbeszélései Ahová tartozott (vagy tartozik), az Iródia csoporthoz (vagy mozgalomhoz), abból a nemzedékből nem az ö személye s nem is az ö munkái körül támadt (vagy támad) a leghangosabb hírverés. A legélénkebb érdeklődés sem: monográfiára más érdemesük, róla a (cseh)szlovákiai magyar irodalom Fonod Zoltán főszerkesztette lexikona 2004-ig mindössze hat ismertetést tart számon. Ezek közül is legalább kettő a bemutatkozó antológiájuk, a Próbaút méltatása, s csak egy van közöttük, Szeberé- nyi Zoltáné - a portréesszékből álló Magy>ar irodalom Szlovákiában (1945-1999) lapjain -, amelyik gondos és mérvadó elemzés, hitelesen rajzolja meg e jellegzetes világú és sajátos karakterű író arcképét. A tanulmány az összegzés igényével készült, ám csak az első kötetet, a Metszéspontot (Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1989) véve alapul. Ennek feltételezhetően az az oka, hogy a portrékészítő éppúgy nem ismerte a szerző Rejtőzködő (Nadácia Zmierenie - Megbékélés Alapítvány, Kráľovský Chlmec - Királyhelmec,1998) című, a szülővárosban, Királyhelmecen megjelent novelláskötetét, miként Grendel Lajos sem, aki rá nyolc évre így köszöntötte és ajánlotta a harmadik könyv, az Istent látni (Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2006) elbeszéléseit: „...nagyon örülök, hogy ime, végre második önálló kötete is megjelenik.” A monográfűs a szlovákiai magyar széppróza „érzékeny veszteségéinek tartotta, hogy a „biztató kezdetet nem követte méltó folytatás”. A köszöntő ellenben mintegy viszonozhatta, hogy a Metszéspont, a Főnix Füzetek 20. darabja annak idején neki szóló ajánlással jelent meg, a „felvidéki íróiskolák középnemzedékének legjobb novellistája”-ként üdvözölte a szerzőt, aki szerinte „permanensen jelen van” a hazai irodalomban. A hiány és a jelenlét tudomásul vételének efféle ellentmondásairól legfeljebb olvasásszociológiai vagy művelődéstörténeti szempontból, példának okáért a művek terjesztésének távlatából lehetne érdemes szólni, ha a legfrissebb kötet, a Tévelygéseim (Madách-Posonium. Pozsony/Bratislava, 2011) nem szánna jókora teret az írás mint tevékenység célja, értelme keresésének, az alkotások fogadtatásának. Ha mindjárt a címadó elbeszélés hőse nem jelentené ki: „Mindegy, mit gondolnak valójában azok, akik az írásaimat semminek kiáltják ki - mindez letagadhatatlanul megtalált önmagam.” Közeli hozzá, mondja, „a közöny és a némaság”, amellyel az alkotásait fogadják, de mit tehetne, kérdi, ha a lelke igényli az írást; szabadúszóként már rég éhen halt volna, munkanélküliként azonban kap „valamiféle segélyt”, hogy papírra vesse „már-már modoros, önelemző” dolgait. A részletek, esetek anekdotikus taglalása helyett mintegy a pálya összegzésére vállalkozik ezzel. Mintha a számvetés szándéka vezetné a novellák uralkodó reflexiós rétegeiben, értelmező-magyarázó epikai elemeiben,
