Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Futball Gyarmaton (önéletírás, részlet)
52 Duba Gyula vízszintje apadt, lassan a medrébe jámborodott. A falu cséplés után van, az új kenyér ünnepére úrvacsoraosztás volt a templomban. A hívők hálásan vették Lányi tiszteletes úr kezéből a szent vacsorát. Lélekben megnyugodva ültek ebédhez, bő ételeket ettek, és utána, még többen, mint máskor, kiültek a házak elé. Szinte minden ház előtt kint ült a család, tele az utca. Sok ember és kevés mozgás! Vasárnap délutánokon általában tele az utca, ám a nép - mintha sajátos szertartás résztvevői lennének - nem mozdul helyéről, álldogál vagy ül a kispadokon. A legények nem szállingóznak még a kocsma felé, és a lányok sem sétálnak a kövesúton. Kedélyesen nyugalmas vasárnap délután készülődik Gyarmaton. A házelők döngölt agyagpadkáin gyerekek ülnek, és a kispadok alatt lusta kutyák alszanak. Minden megszokottan, kissé álmosan derűs, mint oly régóta az idők folyamán. Aztán Varga István háza előtt megjelentek a futballisták. A házból jöttek ki, Pásztor Géza áll mögöttük, az ezermester szervező. A játékosok mezben vannak, a klub piros dresszeiben és fekete klottnadrágban, teljes felszerelésben, mintha játékhoz készülődnének. Alsó lábszárukon térdharisnya és sípcsontvédő, lábukon stoplis futballcipő, fényesre „bokszolva”. Mondhatnánk, teljes díszben álldogálnak a Varga-ház előtt, alig beszélgetnek, mintha jelre várnának. Heten-nyolcan lehetnek. A közelben lakó játékosok, Pécsi Sanyi és Varga Árpi nincs közöttük, hanem az alvé- giek vannak itt. Bíró Béla és Erős Lajos, meg Lipták Lajos a kertek alól, s néhányan a felvégről, így Lázár Vilmos is. Aztán mozgolódni kezdnek, hárman átjönnek a „mi sorunkra” — Emiék oldalára - a patakon, a többiek a Varga-ház előtt szétoszolnak a kövesúton, és Erős Lajos átrúgja a labdát a topolyafák felett. Mire a „mi sorunkon” lévők visszarúgják. Toronyrúgásokkal küldözgetik a labdát egymásnak a magas fák felett. Perzsel a nap, mintha pecsenyét sütni készülne, s a házak elől az emberek, asszonyok szótlanul nézik a színjátékot. Várakoznak, némák maradnak, mi lesz ebből? A gyerekek is csendben vannak, mindenki néz, figyel, s közben a labda nagyokat puffan és átrepül a fák felett, s a másik oldalról visszarúgják. A szokatlan látványban van valami céltalan rejtélyesség, mintha a futballszenvedély titokzatos szelleme működne benne, és az egész esemény hiábavalósága és érthetetlensége mintha felemelő vonásokat rejtene. Még a hiábavalósága is emelkedett, mintha látványos önmutogatás bizarr méltóságának tűnne fel. Mintegy a céltalan, dühödt neo- fitaság, az infantilis kérkedés misztériuma zajlik. S mintha rejtélyes missziót teljesítenének a játékosok. Komoran szolgálják küldetésüket, mosoly és jókedv nélkül, játékosság híján rohannak a labdáért, elkapják, és állást keresnek, hogy belerúghassanak, nekiveselkednek, s erős rúgásuk nyomán a labda meredeken a magasba repül, átszáll a topolyfák felett, és a patak túloldalán nagyot puffanva a kövesútra zuhan, szétfröccsenti a sarat, belevágódik a víztócsákba, pocsolyákba. S amikor visszarepül a „mi sorunkra”, még nagyobbat loccsan a sárban. A színjáték egyre gépiesebbnek és öntörvényübbnek tűnik fel, valamilyen céltalan szolgálatnak vagy kötelességnek, melyet el kell végezniük, ám egyre nyúlik, és nem akar vége szakadni. Még nem tettek meg mindent! Megállás
