Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Csicsay Alajos: Azóta csöndesebbek az esték (novella)
Azóta csöndesebbek az esték 37 E beszéden hosszasan elkacarásztak, amíg mindannyian álomba nem szende- riiltek. Aztán másnap folyt minden a régi mederben, mintha mi sem történt volna. Délután azonban, mint a hangyabolyt, ha bottal megpiszkálják, szokatlan nyüzsgés támadt. Mátyás azzal rukkolt elő, hogy elveszett egy ötvenese, amit sietve bejelentett az igazgatónak. Kapott is aztán hideget, meleget, mert arra, hogy honnan és miként veszett el a pénz, azt felelte, a vánkosa alól tűnt el. Ott pedig, ahogy a házirend előírja, nem szabad pénzt, ékszert, lekváros buktát, csokoládét és nedvdús gyümölcsöt rejtegetni. Amit nem tilt a szabályzat, az csak száraz keksz lehet, viszont annak is megvan a maga hátránya, mert az meg morzsalékszik, s a morzsára hamar rákapnak a fáraóhangyák. Hogy miben különbözik a fáraóhangya a többitől, senkit sem érdekelt, de annál inkább a tolvaj kiléte. Megkérdezték Víg Mátyást, kire gyanakszik, mire ő egyből rávágta, az Ilára. Az igazgató behívatta Török Ilonát. Hogy mit beszélt vele órák hosszat, senki sem tudta meg, viszont az asszony, miután kijött tőle, rögvest összepakolta szegényes cókmókját, kiment az épület elé, ahol az otthon szolgálati kocsija várt rá. Fekete Vendel alig bírt utána loholni, és a kérdésére, hová viszik, semmit sem válaszolt. De amit addig sohasem tett, megcsókolta a férfi arcát, és beült a sofőr mellé. Vendel kővé dermedve bámult utána, azt se érezte, milyen hideg lett hamarjába. Az idő már őszre járt. Azt is alig vette észre, hogy valaki belékarol, és terelgeti őt befelé. Hiába hívták vacsorázni, nem ment az ebédlőbe. Mindnyájan korán lefeküdtek. Miután eloltották a villanyt, valaki halkan énekelni kezdte kedvenc nótájukat, az Akácos utat. Ketten-hárman csatlakoztak hozzá. Amikor ott tartottak, hogy „Azóta már más asszonya letta lány / de ez a dal fülébe csengta Ián / én Istenem a zidő el- szalatt / és énnekem csak ez a dalma ratt”, Vendel ágya felől halk hüppögés hallatszott, s mihelyt a következő strófába kezdtek, artikulátlan üvöltés rázta meg a levegőt, mintha azt kiáltotta volna valaki, csönd legyen! Erre az egyik „magánzárkában” Daxner Leopold, a városháza nyugalmazott tisztviselője, alaposan összerezzent. Már két hónapja lakott az otthonban, de nem barátkozott senkivel. Folyvást a könyveket bújta, még az udvaron is, ha leült a nagy hársfa alatti padra, olvasott, este meg nem bírt elaludni. Zavarta őt az éneklés, utána pedig a szomszéd szobából áthallatszó mély horkolás idegesítette. Az sem segített, ha mindkét fülét teletömte vattával. E napon is csak reggel felé szunnyadt volna el, de ekkor meg az ápolónők papucsainak csattogása verte fel. Felkászálódott az ágyból, hogy kikémleljen a folyosóra. Csak résre nyitotta az ajtót, ami elég volt ahhoz, hogy meghallja a furcsa beszélgetést. — Mi történt? - kérdezte egyik asszony a másiktól - Meghalt valaki? — A Fekete Vendel. — Őrá is rátették? — Miért tették volna rá, nem volt annak kutya baja sem. — Hát akkor? Csak néztek egymásra csodálkozva.
