Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: A nagymester (novella)
SZALAY ZOLTÁN A nagymester Ahogy beért a vasútállomásra, a hasa elnehezült, mintha kövekkel pakolták volna tele. Egész nap nem evett egy falatot sem, most pedig már jócskán benne jártak a délutánban. Maró éhség töltötte ki a belsejét, gyötrelmes jóllakottság. Sietve húzott el a jegypénztárnál álló hosszú sor mellett, majd a kalauzzal elintézzük, motyogta magában. Csak egy futó pillantást vetett a sorakozókra, a lábukat bámulta meg, a félretaposott, olcsó papucsukat. A váróteremben fülledt, ragacsos meleg volt, akár egy üvegházban, s orrfacsaró alkoholbűz. Nyikorogva nyílt a vonatkocsi ajtaja, ő pedig majdnem visszazuhant a lépcsőkről a peronra. Úgy nézett vissza a kocsiból az állomásra, mintha halálos veszedelemből menekült volna meg éppen. Az első fülke, ahova bekukkantott, üressége folytán gyanúsan zavartalan utazással kecsegtetett. Ahogy leült, belesimult a kókadt mozdulatlanságba. Amikor azonban a szerelvény egy agresszív lökettel elrugaszkodott, egészen hirtelen kétségbeesés fogta el. Kirontott a folyosóra, és összefüggéstelen szavakat hebegett maga elé. Pár másodperccel később kissé lehiggadt, de továbbra is egész testében remegett. Nem jó az irány, nem jó az irány, ismételgette, pedig fogalma sem volt, tulajdonképpen merre van nyugat, amerre tartaniuk kellene. Ez lesz a mi kis titkunk, mondogatta, a mi kis titkunk, nem jó az irány. Remegett. Talán ha a kalauznak. De valószínűleg kiröhögné. Hülyének nézné, s a legjobb esetben leszállítaná a vonatról, esetleg szólna a vasúti rendőrségnek. Már ha van ilyesmi ezen a vidéken. Csendben kell maradni. Kintről, a folyosóról valami csattogás, talán a kalauz pecsételője. Visszaült a néma fülkébe, s tétova neszezést vélt felfedezni maga körül. Hirtelen hatalmas bögölyöket pillantott meg az ablakra tapadva, s az ablak mellett két férfit, egymással szemben. Mintha a fülke berendezése lettek volna, sötétek, borúsak, beleolvadtak a bordó üléshuzatba. Tömzsi, alaposan beöltözött, szakállas férfiak voltak, s ahogy a vonat egyre inkább belelendült a mozgásba, ők is fészkelődni kezdtek, ajkukat sóhajok és kivehetetlen szótöredékek hagyták el, lábukat mintha tornásztatták volna, körkörös mozdulatokat írtak le vele a padló felett. Mintha imádkoznának. Furcsa kis sapkát viseltek, mindkettejük kezén egyforma, finom vékony gyűrű, furcsa, fénytelen, szürke kővel. A bögölyök az ablaknál zúgni kezdtek, a két férfi feje körül cirkáltak, egyre több és több lett belőlük, vagy talán az a kevéske cikázott egyre gyorsabban. A két férfi most már hangosabban kántált valamit, de továbbra is kivehetetlenül, ő pedig émelyegni kezdett, felállt, a vonat mozgása eltántorította, csaknem ráesett az ülésre, úgy érezte, száguldanak, eszeveszetten, pedig az ablakon kipillantva láthatta, épp hogy csak döcögnek. Nem bírt többé a két
