Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Liszka József: Monománapló (napló)
30 Liszka József gatni. Műfaji meghatározása: Presser vers Zenéi, kis hangjátékok, kocsmadalok és más keringők Parti Nagy verseire 73 percben. Erről jut eszembe - nyilván a „más keringőkről” — egy gyerekkori emlékem. Gimnazista lehettem (vagy még alapiskolás), s bementem a helyi papír-, könyv- és mindenes kereskedésbe. Tomaseknek hívtuk, mert korábbi tulajdonosa - vagy csak alkalmazottja? - erre a névre hallgatott. Ekkor viszont már egy, nálam talán hat-nyolc évvel idősebb leány volt ott az elárusító, akinek elmondtam, hogy valamilyen komolyzenei lemezt szeretnék vásárolni. Tanácstalanul körbenézett, majd felcsillant a szeme: „Ja, igen, vannak itt valami bétóvenyek...”, s leemelte a polcról Smetana Má vlast ciklusát. Azóta van meg ez a bétóvenyem... 2011. 12. 26. (Keszegfalva) Többször meghallgatva Pressert, nem egy kaptafára készültek ezek, csak a hangulatuk, az összeállítás hangulata egységes. Valóban, mintha egy füstös kocsmában szólalnának meg, de nem napjainkban, hanem valamikor - mondjuk - az ötvenes években, század eleji reminiszcenciákkal. És valahogy mind, de legalábbis összhatásukban valami végtelen szomorúságot sugároznak. Az utolsó két verssor: „...ahogy a pónilóhalál, kicsik vagyunk mindannyian.” 2011. 12. 29. (Keszegfalva) Ma este Zorán-koncertre készülünk Icuval a pesti Arénába. Vendégművészként ott lesz Karácsony, Presser, Solti, Somló. Gondolom az LGT 40. születésnapja burkolt megünnepléséről lesz ez... 2011. 12. 30. (Keszegfalva) Egy óra van, éppen megjöttünk Pestről. A koncert, bizonyos alpinista készségeket feltételező előjátékokat leszámítva - eltévesztettük a szektort, s a lelátó legmagasabb, szédítő pontjára kapaszkodtunk fel, majd, ami még ennél is rosszabb volt, reszkető térdekkel ereszkedtünk onnan le - valóban katartikus volt. Többször elérzékenyültem közben, a leginkább persze akkor, amikor összeállt - három szám erejéig - ismét az LGT. Hiába, ez a fajta zene, ezek az emberek - Zoránt is beleszámítva - a szó szoros értelmében egész életemet végigkísérik. Szinte amióta eszemet tudom - tíz-tizenkét éves korom óta - itt vannak az életemben. S ha már ők nem lesznek, akkor már egészen biztosan nekem sem lesz sok hátra... És hát kitűnő zenészek, na... Különben az értelme annak, amit Zorán és a magunkfajta művel, egyszóval az emberiség jobbá tétele (legalább egy ilyen koncert után néhány órára), gyakorlatilag abban a pillanatban semmissé vált, ahogy az utolsó taktusok elhangzottak a színpadon. Sőt, már előtte. Jó páran, otromba módon, már az első ráadás közben szedték a sátorfájukat, és menekülőre fogták a kijárat felé: nyilván, hogy megelőzzék a koncert utáni tumultust a parkolóházban. Hiába a szép sorok („Óvtál a harag
