Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Écrasez ľ Infâme! (napló)
20 Kulcsár Ferenc nította müveit. Sigmund Freud találóan jegyzi meg, hogy Leonardo, „a művész egykor a kutatót segédjének fogadta fel, de a szolga erősebbnek bizonyult és elnyomta urát”. Leonardo da Vinci esete persze számtalanszor megismétlődött az évszázadok alatt - voltaképpen minden igazi, teljességre törő művész, író, költő, zeneszerző megjárja ezt a fausti poklot -, s ilyen értelemben elmondható, hogy egyetlen alkotói életmű sem „befejezett”, hiszen a tökéletességre csak törekedni lehet, elérni nem. Már csak azért sem, mert igazából nem is tudjuk, mi az a tökéletes. Az is lehet, hogy elérése az élet halálát, az embernek mint olyannak a megszűnését jelentené. Siratni kár, ami végzet Hamvas Béla a Scientia Sacrában arról beszél, hogy nagyjában-egészében Platónnál az Élet Mesterei, azok a személyek, azok a szakrális szubjektumok, azok az univerzális megszentelt emberek, akik az életet a lét számára az isteni szó birtokában megnyitották, szóval az életnek ezek a mesterei egyszerűen letűntek, s helyüket a Könyv foglalta el. Ettől kezdve a lét teljessége már nem az emberi személyben szólalt meg, hanem a könyvben, mely képes az emberi ajkakon elnémult theosz lo- goszt, az isteni szót kimondani. Az isteni, teremtő szó a könyvben nyerte el végleges alakját: itt lett értelemmé, szellemmé, törvénnyé és ítéletté, az Élet Mesterévé. A könyvben, a könyv által lett a Szó minden létező princípiuma, amely a szellemet és a természetet összeköti, és mindkettőt realizálja. A könyvben, a könyv által lett a Szó a szakrális és univerzális lét jelképévé, az isteni lét teremtő megnyilatkozásává. A könyv, az Élet Mestere lett a kormányzó, a gondolkodó, a próféta, a szent, a pap, a tanító, az orvos. Ezt erősíti meg Márai Sándor is, aki szerint honfoglaló őseink nem hazát, hanem legelőt kerestek, s a költők, az írók, a könyvek voltak azok, akik a legelőből hazát csináltak. Mert mindig a költők, az írók, a könyvek csinálnak hazát a legelőből. A magyar írók mindig tudták, hogy a szlávok és a germánok között egyetlen igazi hazájuk van csak: a magyar nyelv. „Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra kellett köszörülni, hogy szikrát vessen” - mondja Márai. A betű, a szó, a könyv hiányában értelmetlen maradt volna minden a magyar számára és értelmetlen maradt volna ő is a világ számára: „a szellem dadogó nomádja, állatias csavargó” maradt volna. A magyar írók szerencsére mindig tudták, hogy a nemzet az Irodalommal kezdődik. Ezért a magyar íróknak minden korban, sürgősen, írni kellett. írni és olvasni és világirodalmat fordítani. „Ezért írt a »baju-szos« Berzsenyi, a meghatóan Don Quijite-szerű Kazinczy, az »álruhás« forradalmár, Arany.” Vagy a pipázó, hasas és bájos Heltai Jenő. Vagy a légszomjasan sípoló-hörgő, lázas-zseniális Babits. Vagy a gügyögő Szép Ernő. Vagy „a világirodalom úri társaságába besurranó frakkos zsebtolvaj, Kosztolányi, hogy olvasás közben folyton elcsenjen valamit a magyar nyelv számára”. És ezért írt a roncsolt