Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Mészáros András: Egy megkésett kazuista irodalmi naplója címszavakban - Csoda; Kalap; Salomé; Semmi (esszék)
Egy megkésett kazuista irodalmi naplója címszavakban 13 máig birkózik ezzel a dilemmával, hiszen eleddig a semminek csupán negatív meghatározásaiig jutott el: csak a lét van, nemlét nincs. Aminek a következménye az is, hogy minden logikai, metafizikai, esztétikai, etikai minőség is csak a léthez kötődhet. A középkorban a rosszat éppenséggel a nemléttel, a hiánnyal azonosították. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy ha az isten a lét alapja és minden létező teremtője, akkor minden, ami ezen kívül van, csakis rossz lehet. Nem beszélve arról, hogy rögtön, amikor beszélni kezdünk a semmiről és a nemlétről, valójában valóssá válik az, aminek nem szabadna lennie. Ebbe a dilemmába már Parmenidész is beleütközött. Utána a skolasztikus filozófia is megküzdött ezzel a kérdéssel, és eljutott addig az álláspontig, hogy a nem létező tárgyakat „entia rationis”-nak nevezte, ami valójában azt jelentette, hogy ezek olyan létformák, amelyek nem létezhetnek az aktuális valóságban. Végeredményben elmondható, hogy a semmi problémája mögött egy kettős probléma húzódik meg: az egyik a nemlétre, a másik pedig az intencionális létre vonatkozik. A barokk neoskolasztika, nevezetesen például Suarez ezek után az intencionális szemlélet mellett köt ki, ami azt jelenti, hogy a nem létező objektumok tudatunktól függnek. A klasszikus metafizikák megszűnése után a 20. században, az egzisztencializmus hatására, a kérdés már nem a létre, hanem a létezőre irányult, és a kulturális antropológia eljutott az emberhez mint hiány-léthez. Ebből kifolyólag és ezzel párhuzamosan elemzések születtek az időhiányról, a soha-sem-teljességről és befeje- zetlenségről, a horizontról stb. De ezzel az elemzések csak megkerülték a kérdést. Hiszen továbbra is megmaradt az előfeltétel, miszerint a hiányt pótolni kell. És mivel az idő ökonómiája kérlelhetetlen, valójában a hiánypótlás még nagyobb sürgősséggel kényszerít bennünket a cselekvésre. Igaz ugyan, hogy ez már nem morális imperativusként, hanem egzisztenciális nyomásként működik, de mivel a szimulak- rum formáját vette fel, a kényszer szinte szabad választásnak tűnhet. Lehetséges-e tehát valamifajta pozitív meghatározása a semminek? Italo Cal- vino A nem létező lovag című kisregényében éppenséggel ezzel próbálkozik meg, és az eredmény figyelemre méltó. Hiszen először szembesülünk a semmi valós tulajdonságaival. A főszereplő, Agilulfo lovag csak nevében létezik. Egyébként pedig makulátlan fehér páncélzatban mozog ez a semmi. A fehérséget csak a vért peremén körbefutó fekete csík keretezi. Ennek a csíknak több jelentése is van, hiszen egyrészt - tudjuk - a vonal sem létezik a valóságban. A vonal a képzőművészet, nevesen a grafika szubsztanciális kifejezési fonnája, mellyel azokat a határokat ábrázoljuk, amelyek a valóságban sosem ilyen élesek és egyértelműek. És abban a formában nem is léteznek. Másrészt a fekete vonal Teodora nővérnek, a Szent Columba- nus-rend apácájának tollnyomát is jelenti. Teodora - akiről a történet végén derül ki, hogy része a mesének -jegyzi le Agilulfo életét: „.. .lúdtollam pedig utánaeredt e sok-sok szónak, űzőbe vette őket, s csak futott, futott a fehér fóliánson.” A két fekete vonal egybeolvad, hogy határt szabjon valaminek, ami nincs. A fehérségről - a páncél és a papír színéről - ugyanakkor tudjuk, hogy minden lehetséges színt ma
