Irodalmi Szemle, 2012

2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Mészáros András: Egy megkésett kazuista irodalmi naplója címszavakban - Csoda; Kalap; Salomé; Semmi (esszék)

10 Mészáros András a könyv kiesik a kezéből. Hadd folytassa a történetet maga Singer: „Csodának is ne­vezhetnénk azt, ami akkor éjszaka történt. Ha dr. Fischelson nem lett volna meg­győződve arról, hogy minden történésnek harmóniában kell lennie a természeti tör­vényekkel, akár azt is gondolhatta volna, hogy Fekete Dobe elvarázsolta őt. Régen szunnyadó erők ébredtek fel benne. Habár a rituális borral csak a száját nedvesítet­te meg, részegnek tűnt. Csókolgatta Dobét, és a szerelemről beszélt neki. Rég elfe­ledett klopstocki, lessingi, goethei idézetek jöttek a szájára. Megszűnt a nyomás és a fájdalom. Dobét ölelte és szorította magához, és ismét férfi volt, mint fiatal korá­ban. Dobe az örömtől szinte magán kívül volt, könnyezve sugdosott neki valamit azon a varsói utcanyelven, amelyet nem értett. Utána olyan mély álomba merült, amilyen mélyen csak fiatal emberek tudnak aludni.” - Amikor hajnalban Dobe hor­kolására felébredt, és odalépett az ablakhoz, az augusztusi égbolt minden csodája szeme elé tárult. A kezdet és vég nélküli isteni szubsztancia a maga állandó válto­zásaiban és megszakíthatatlan ok-okozati viszonyaiban azt sugallta, hogy dr. Fi­schelson sorsa is része ennek a mindenségnek. Önkéntelenül suttogta el: „Bocsáss meg, isteni Spinoza. Megörültem.” Én pedig azt mondom, hogy dr. Fischelson nem őrült meg, csupán végre egy­ségben élte meg a transzcendens jelentést és a mindennapi érzelmet. A csoda csu­pán ennyi: egyszeriben összekapcsolódik az eddig különválasztott és külön látott két világ. Ha pedig mégis a filozófiában jól tájékozott dr. Fischelsonnak lenne iga­za az őrültséget tekintve, akkor ez nem más, mit a Szókratész által is említett „iste­ni őrület”, amely nélkül nincs szerelem, és nincs művészet sem. Persze, a csoda misztikus dolog. Mindig túl van a racionalitáson. Inkább csak az egzaltált emberek azok, akik megélik. Dr. Fischelson a kivétel, mert hát van-e, volt-e a filozófia történetében gondolkodó, aki racionálisabb volt Spinozánál? És hát dr. Fischelson komolyan vette Spinoza módszerét. Mégis meg kellett élnie, hogy a mindenséggel - akárcsak az Istennel - való viszony is alapjában véve szerelmi vi­szony. Vagy annak a íüggvénye. Ahogyan azt Chesterton is megfogalmazta: „A misz­tikusok pedig nyilván nem egyebek, mint azok az emberek, akik szerint a lélek vég­ső gyönyöre vagy öröme inkább az érzések, mint a gondolatok világához tartozik. A misztikusok jelmondata mindig is ez volt: ízlelj és láss!” Dr. Fischelson végre nem gondolatokon keresztül kapcsolta össze magát valakivel, és ezért látóvá vált. És még valami: a valódi csoda nem társasági, hanem individuális természe­tű. Tanúk nélkül történik meg. Csak velünk. Borges novellájában, a Paracelsus rózsájában a Paracelsust meglátogató és tanítványnak jelentkező Johannes Grise- bach azt kívánja a mestertől, hogy a tűzbe vetett rózsát élessze életre, de Paracelsus erre nem hajlandó. A csodát nem lehet demonstrálni. A csodában hinni kell. Mivel a jövevényben nincs ekkora hit, eltávozik, azt hívén, hogy Paracelsus sarlatán. Ami­kor becsukódott utána az ajtó „Paracelsus egyedül maradt. Mielőtt eloltotta a lám­pát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi ha­mut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent”.

Next

/
Thumbnails
Contents