Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Tandori Dezső: Életembe csak életem fér (esszé)
4 Tandori Dezsó VALÓ! Sok mindent, írtam ezt, akarok én csinálni még, csak csinálni nem akarok semmit, írtam ezt. De legkedvesebbjeimmel - s nem ámmal, ímmel - is csak csinálok valamit, dédelgetem, tűröm őket, reszketek életükért, kiüket olykor a francba kívánom, hajcihő-francihő esetén, hogyan mondhatnék olyat tehát, hogy semmit stb. Életembe csak életem fér? Ez se azt jelenti, hogy meghatározom, mi az életem, abba mi fér — mint életem, mit szintén meghatározok -, nem, de a kor beleérzésre egyáltalán képes, érzi, mekkora „gáz” van ebben a belelépésben. Vagyis hogy életembe csak életem fér. Se... senki... semmi? Ily borzalmasat nem mondok, mert borzalmasabbat mondok ennél. (Teledumával bú. Csúztun k. Mire volt való.) Hogy vagy, kérdik. Megvolnék, felelem, ha. Nevetnek. Persze, ha. És amennyiben, nevetünk. Megvolni én is meg, mondja egyikük. Ebben maradunk. Semmiféle kérdésekkel nem fogok foglalkozni tudni akarni. Nekem semmi kérdésem ne legyen, mert nem az én kérdéseim lennének ezek a kérdések, kérdezetten, felkérde- zetlen, le, világo(ma)t tudok csak elviselni, akarnék tudni. Kajákat rakott el a lakás bizarr bérlője, irtózatos bűz lett pár év alatt, bogarak, minden. Kajákat hajigálok ki azonnal, mi van, miféle tisztaság, akkor meg, ezen a helyen, ahonnét? Kajákat hajigálok ki rögtön, mindent így akarnék kihajigálni azonnal, amire kémek, ahová hívnak, nem folytatom, amit állítólag csinálni akarnék. De én nem akarok csinálni semmit, nem akarok kérdéseket, nem kérdés. Persze, ha mégis. Ám egyebemben sincs igazam, írom föl kis táskarekeszem noteszébe, egyebem sincs, helyesbítek, egyebem sincs, mint igazam, ha/hogy nem történik semmi az életemben. Fáradottan? Fán ratatam. Egyebem sincs, csak az, ha az életemben nem történik semmi, s így megvagyok. Ra. (Tatam.) Boldog vagyok ezzel az írással, írtam fel; mire érthettem? Ha azt akarnám, ha olyan őrült lennék: „Ismerjenek meg”, ha ezt gondolnám, ha ezt...! Nem látom, miként lehetne hitellel belekezdeni. Miféle halálos-féle baleseteket éltem, mit éltem túl? Hányféleképpen tettem magam csaknem végképp tönkre felelőtlen, önrontó bekiáltásokkal, közlésekkel? És hogy semmit, de semmit nem akarok senkinek, de senkinek mondani! (Még a legenyhébb.) Nem gondolok, tudok visszakézből nem gondolni soha senkire. Feleségem kérdem: ehhez mit szólnának? Semmit, mondja ő, nem hinnék el rólad. Mondtam én: valakinek mondom: „Nem fogok megsértődni, mit mondasz rá, amit mondani fogok... ígérem...” Na, na, biztatnak. S mondom az iméntieket. Semmit nem akarok mondani, hadarom (ha még olyan marha vagyok, hogy), senkinek, mert igazából senki sem létezik nekem. Na és, hallom a választ, kinek létezik bárki is igazából, miért, kinek létezik. Na, itt tartunk. Itt tartok.
