Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Vilcsek Béla: Az éber álomtól a megtestesült szóig (tanulmány Varga Imréről)
54 Vilcsek Béla indíttatása: a határon-lét, a holtpont-lét, a hontalanság-lét tudatos vállalása. Alkotói léthelyzete: álom és való, reális és irreális, kint és bent, lent és fent, még és márjelen és múlt, volt és majd határmezsgyéje. Műalkotásra legalkalmasabb évada: a szürkület, az este, az éjszaka, a hajnal. Valóságosság és metafizika határterülete tehát. Mintha a Halálesztétikájának nekirugaszkodó fiatal Balázs Béla gondolata visszhangozna: „A művészet metafizikai ösztön megnyilatkozása, és transzcendens jelentőségű.” Nincs itt értelme természeti szép és művészeti szép megkülönböztetésének. A művészetnek nem a valóság szépségeivel kell versenyre kelnie. A művészet a szépséget éppen azáltal éri el, amit a művész felfedez a természetben, és azáltal, hogy azt művész fedezi fel. A műalkotás „nem egy élet a sok közül, hanem az életet ábrázolja”. Ez a magyarázata annak, hogy a művész akkor fordul alkotás szándékával az élet jelenségeihez, amikor azok számára „szimbolikus jelenésekként”, „álomszerű víziókként” jelennek meg: „mikor álommá lesz az élet, akkor lesz életté az álom”. Műalkotás létrejöttének ez az álomszerű életlátás vagy életszerű álomlátás a különleges pillanata: „A művészet az élet öntudata.” Varga Imre második kötete (A medve alászáll, 1977) nyitó ciklusának címéül azt választja: Éber- álom. A hetvenes évek második felének költői termését tartalmazó újabb kötetében {Boszorkányszombat, 1981) olyan versek szerepelnek, mint az Olvasás közben az erdei tisztáson elalszom vagy a Félálom: a tenger mélyén vagy az Éjjeli táncaim. Az önálló kötetként, elkészülte után csak tizenhárom esztendővel megjelenő hosz- szúverséhez Baudelaire-től kölcsönöz mottót: „...óh, álmokkal teli város! / hol fényes nappal is szellem les útadón. / Mindenütt rejtelem szivárog és szétsugároz / sűrűdben nedv gyanánt, te óriás vadon!” {Múltvesztőhely, 1999). Negyedszázadon át, 1983-tól 2008-ig folyamatosan írja vad, már-már horrorisztikus rémlátomásainak Almoskönyvecskéjét, melynek darabjait többször nemcsak az elkészülésük napjának, de órájának is a pontos meghatározásával látja el. S azok az órák bizony kivétel nélkül éjszakai vagy hajnali időszakot jelölnek {Trella vilém, 2001)! Ezek után nem meglepő, hogy mostani, egész eddigi költői életművét összefoglaló kötetének a legvégére, úgy érzi, még két frissen keletkezett verset feltétlenül oda kell illesztenie. Az egyik ezek közül egy haiku, mely 2010. január 8-i keltezésű. Almodnak a címe: „Se idő, de tér. / A mozgás magát éli. / Álmodnak engem.” A másik egy bravúros, hangzó adóniszi kólonokból álló tízsoros, mely ugyanezen év augusztusában, valószínűleg a kötet formába öntésének legvégső időszakában készült. Címe mi más is lehetne, mint Verseket alszom? így szól: „Elöl a magasban, / hol meg a mélyben - / ezek csak álom- / képek a térben. / Verseket alszom, / s elhagynak ébren. / (Keresd meg őket! / írja barátom. // De hol a szó van, / ott a halálom.)” Halálesztétika és álomesztétika a vers megszületésének érdekében. Álommá lett élet, és életté lett álom. Ez a lényeg. Költő számára mi más is lehetne ennél fontosabb?! Az első érdemi híradást követően csaknem másfél évtizedet, a költő ötvenedik születésnapjáig kell várni arra, hogy Varga Imre költészetére újra némi figyelem irányuljon. A dunaszerdahelyi Nap Kiadó Ötven év - ötven vers sorozatában ekkor
