Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-ből - A szalánci vár; Riportok az utcáról - Goszpodin pomiluj, Ósz; Jegygyűrű; Háborús mozaikok - Tegnap reggel, Estvány bácsi; Gábriellé D’Annunzió; Dinnyéket... ; Jegyzetek; Szeptember elsején; Pegoud (tárcák; közzéteszi: Ötvös Anna)
Mánii Sándor ismeretlen tárcái 1915-ből 9 detik: mondd, gondoltál-e már az egyén problémájára? Milliók vesznek el szegény és doppingolt honfitársaidból, milliók és egyének, kiknek te vagy a végzete. Jól alszol, Gabriele D’Annunzio? Mit gondolsz? Vajon megér-e egymillió korona egymillió emberéletet? Nem jöttél még rá, hogy rossz és drága üzlet volt ez? - Gondold csak el, hogy vége lesz a háborúnak. A történelem véres lapjai lezárulnak, a legyőzött tovább vegetál, és a hódító - talán nem vagyok szerénytelen, ugye, D’Annunzio, ha ennél a pontnál positivumok jutnak eszembe és magunkra gondolok -, mondom, a hódító az úr Európában és a legyőzött fölött. Lesz maradásod szerencsétlen és hitszegő hazádban, ó, költők költője, szónokok szónoka? A fiaikat vesztett olasz anyák átka, a férjüket vesztett asszonyok zokogása, a sebesültek és haldoklók hör- gése, az ártatlanul lemészároltak vére kinek fejére száll majd? S ha menekülni akarsz ezek elől, és elhagyod citromfáktól és kék égtől édeskés, szirupízü hazádat, hova mégy vajon. Franciaország nem fogad el egy vesztes háború után. Ők megfizettek, pénzt adtak neked, a pénznek nincs szaga, de a franciák okos emberek, és ezzel a pénzzel el is intéztek mindörökre. Anglia? Nem, D’Annunzio, az angol közöny fagyos levegőjében megfagyna a te hevülékeny lelked. Hozzánk is bajosan jöhetsz, kedves. A germán becsületérzés szintén nem fog veled kezet. No, de nem folytatom tovább, Gabriele D’Annunzio. Kevés a hely, és unom is már a veled való beszélgetést. Szürke, unalmas ember vagy és lejártad már magad. Pá, Gabriele D’Annunzio. Pá, aludj jól és gondolkozz róla, hová is menj majd háború után! Márai. 1915. augusztus 28.. szombat. 221. szám. 3. Dinnyéket árulnak most mindenfelé, dinnyehéjon csúszik el az utcán az ember, dinnyét majszol a sarokkövön a kis utcagyerek, mondom, kimegyek a piacra, megnézzük, hogy is állunk azzal a dinnyével? Napsütötte, meleg délelőtt volt, még morfondíroztam is, hogy hát csakugyan, egy ilyen dinnye, egy ilyen tök, ennek voltaképpen néptápláléknak kellene lenni, mennyi mag például egy ilyen görögdinnyében, csak a földbe kell dugni, pár hónapig rásüt az Isten napja, hát hiszen megint egy csomó diny- nye, se öntözni, se kapálni, ejnye, ejnye, milyen szimpatikus jószág is egy ilyen diny- nye. Mondom, így beszélgetek, nem vagyok közgazdász, csak szegény lírikus, hát nem nagyon értek a dinnyéhez. Kiérek a piacra, csakugyan, egész hegy áll diny- nyékből a gyékényen, szép, kerek, zöld jószágok, mint olyik antant diplomata feje. Szigorúságot erőltetek az arcomra, odamegyek a kofához és tapogatódzom.- Hm!... - mondom, és köhögök hozzá. - Izé. Khm, khm.- Ez dinnye? - kérdem aztán csodálkozón.- Az hát. Dinnye - hagyja rá a kofa.- És hát ... izé... hogy ez? Kiválasztok egy szép, nagy, haragoszöld dinnyét, körülfogdosom, latoiga-
